A Marvel legújabb filmjének megítélését elsősorban a fenti kínzó kérdések homályosítják el, pedig elvileg ez az a stúdió, ami egyszerűen nem tud hibázni. Vagy ha tud, akkor különösebben nem árt meg neki, a Fekete Párduc három Oscar-díja legalábbis erről tanúskodik. A Marvel Kapitány minden szempontból tipikus szuperhős-film – a Marvelhez híven gyakorlatilag hiba nélkül kivitelezve –, mégis joggal vetődik fel a kérdés, hogy kielégíthető-e még bármivel a rajongó azután, hogy látta a Bosszúállók: Végtelen háborút?
A történet szerint az emlékezéssel hadilábon álló Carol Danvers, részben képességeinek okait nyomozva, részben pedig egy kitörni készülő, egész univerzumot érintő háború miatt érkezik a Földre. Válaszok helyett viszont újabb kérdésekbe, és az ekkor még mindkét szemével rendelkező Nick Furybe botlik. Két idegen faj – a kree-k és a skrullok – is követik őt, ki-ki a maga céljait beteljesítendő.
Az alaptörténet már-már bántóan egyszerű, mégsem ezen botlik el kissé a Marvel Kapitány. Az utóbbi idők Marvel-filmjeivel, ha volt is bármi baj, akkor főleg az volt, hogy a Bosszúállók harmadik felvonásának fényében voltak érdekesek, vagy érdektelenek. Önértéken ugyanis csak közepesen jól (Pókember: Hazatérés, Dr. Strange), kifejezetten rosszul (Fekete Párduc) sikerült eredettörténetek, vagy egynek jó-típusú folytatások (A galaxis őrzői Vol. 2) készültek. Kivétel ezek alól talán Taika Waititi egyedi hangulatú Thor-filmje, a Ragnarök és szuperhősők destruktív tevékenységeit elszámoltató Polgárháború. Természetesen az elismerést, de főleg a pénzre váltható merchandisingot mindegyik film remekül hozta, viszont ezzel párhuzamosan bekövetkezni látszik, amit pár éve még egyáltalán nem gondoltam volna: a Marvel-filmek kezdenek unalmassá válni. Rajongóként mondom ezt, és úgy, hogy minimum két-három alkalommal láttam mindegyik filmet.
A film ugyanis első ránézésre egy profin összerakott, vicces és látványos eredettörténet, amiben érdekes csavarok, társadalmi üzenet és a világ legaranyosabb cicás jelenetei vannak. De csak egy jó iparosmunka. Most, hogy jön a minden stáblista utáni jelenet, teaser és trailer által felvetett kérdésre a válasz (hogy mi is lesz a bolygóval Thanos pusztítása után a Végjátékban), az egyszeri rajongónak pláne hiányérzete van, ha a Marvel Kapitányt nézi.
Pedig Brie Larson amennyire csak árnyéka volt önmagának a King-Kong: Koponyaszigetben, annyira jól hozza a cserfes, de nemes szívű hőst, akinek első a küldetés, és csak második a saját múltjának felfedezése. Samuel L. Jackson kezdő SHIELD-ügynökként teljesen új oldalát mutatja meg a karakternek, ami nyolc film után igazi bravúrnak számít, még akkor is, ha ezekben csak rövid ideig, vagy mellékszereplőként bukkant fel. Ben Mendelsohn könyörtelen skrull-vezérként simán belépett A Marvel Rétegelt És Érdekes Szupergonoszainak Pantheonjába, mi több, a film legemlékezetesebb jeleneteinek egy része is hozzá kapcsolódik. Jude Law-nak pedig baromira jól áll a csillagharcos kezeslábas, na meg az atyáskodó figura, amit hoz.
A forgatókönyv profin megírt, és ügyesen építkezik tele előre-hátra utalgatásokkal, mind a filmekre, mind a képregényekre, ahogy azt már megszokhattuk. A félhomályban megejtett, fontos asztali beszélgetések és az űrcsaták is remek tempóban váltogatják egymást, a humor és a komoly gondolatok sem nyomják agyon a scriptet. Mindezek mellett még arra is marad idő, hogy egy nagyon aktuális társadalmi ügyben is irányt mutasson a stúdió, ami egy meglepő, és remekül felépített fordulatból ered. Ehhez a fordulathoz kapcsolódik egyébként az egyik legváratlanabb beszélgetős jelenet, amiből tényleg meglepően sok van a filmben. A flashback-rendszer okozhat majd némi meglepetést, de egészen biztosan követhetőbb lesz, mint a True Detective legutóbbi évadában látott.
Furcsa, hogy ez egyáltalán vizsgálati szempont lehet, de annak ellenére, hogy sokan mennyire féltek a film vállalt feminizmusától, nincs mitől. Egyszerűen azért mert a szereplőit – még ha különböző neműek és fajúak is az illetők – egyenrangúként kezeli. Még csak fel sem merül soha, hogy Carol Danvers nőként alkalmas-e bármire, mi több, a film bizonyos pontjain még a bizonyítási vágyát is csillapítják, mondván nem az a fontos mekkora erő rejlik benne, hanem, hogy megőrzi-e hidegvérét bizonyos helyzetekben.
Mi több, az egyetlen dolog, amivel maga Marvel Kapitány is kérkedik a film egy pontján csak annyi, hogy ember. És pont emiatt oltári suttyóság lepontozni egy filmet, csak mert annak főszereplője – kétségtelenül – vitatható kijelentéseket tett a fehér férfiakra.
A látványos csihi-puhin kívül sajnos a Marvel Kapitány nem olyan gazdag vizualitás tekintetében, mint akár a Végtelen háború, vagy a Fekete Párduc. Pedig itt is adva van egy izgalmas bolygó és high-tech űrhajó-fedélzetek, amiket viszont nem nagyon használtak ki az alkotók. A várttal ellentétben sokkal felszínesebb a kilencvenes évek életérzés is, azt is legfeljebb az a néhány track szerzi meg, amely elég ötlettelenül adagolva, különösebb dramaturgia nélkül hangzik el a filmben. Marvel Kapitány izzása és lángolása, és egyáltalán bármilyen akciózása viszont ötletes, és szépen koreografált.
A film minden elemében működik, itt-ott hosszabb a kelleténél ugyan, de összességében olyan, amilyennek lennie kell: szórakoztató! Minden adva lenne tehát egy jó filmhez, de mégis mi lehet a baj?Talán az, hogy a fentiek nagyjából bármelyik Marvel-filmre igazak az elmúlt pár évből, mintha a stúdió pillanatnyilag nem tudná, hogy merre az arra. Ez a film is ügyesen játszik ugyan a műfajokkal, és egyből be is fognak ugrani a Bourne-filmek, meg a nyolcvanas évek buddy cop filmjei, mégsem érezni benne semmilyen olyan elemet, amitől más lenne, mint bármelyik szuperhős-film.
Marvel Kapitány, amerikai sci-fi, 2019, 124 perc, 10/7
