A szíriai polgárháború 2011 márciusában, nyolc éve kezdődött. Az Arab Tavasznak nevezett tiltakozáshullám 2010 végétől söpört végig Észak-Afrika és a Közel-Kelet több államán, olyan kipróbált diktatúrák bukásához vezetve, mint a tunéziai, a líbiai és az egyiptomi. Bár a nyugati hatalmak eleinte bizonytalanok voltak, hogy kit támogassanak, mire a tiltakozások elérték Szíriát 2011 tavaszán, világos volt, hogy a változást követelők oldalára fognak állni.
Damaszkuszban és néhány vidéki városban márciusban kezdődtek meg tiltakozások, a gyorsan formálódó ellenzék egy a líbiaihoz hasonló nyugati katonai beavatkozásban reménykedett. 2011 őszére azonban világossá lett, hogy ilyen nem lesz: Kína és Oroszország megakadályozott minden ENSZ-döntést, amely hasonló felhatalmazást biztosított volna egy nemzetközi, azaz NATO-erőnek a szankciók kikényszerítésére.
Ez azonban nem akadályozta a külső szereplők megjelenését. A nyugat elsősorban politikai támogatást és pénzt biztosított a felkelőknek, míg Törökország, Szaúd-Arábia és Katar lett az ellenzék fő fegyveres finanszírozója. 2011 és 2013 között kevesen adtak esélyt a szíriai rezsim túlélésének, a számok, az erőviszonyok ellene szóltak. A kormány csak a lakosság 20-30 százalékának támogatására számíthatott, pénzügyi és katonai erőforrásai, főleg a fegyverbe szólítható férfiak száma korlátozott volt. Damaszkusz oldalán egyből jelentkezett ugyan Irán és Oroszország, de ez főleg fegyverek és pénz biztosítására korlátozódott.
Bassár el-Aszad rezsimje – szemben Líbiával és Egyiptommal – azonban egy pillanatra sem adta fel. Nagy előnye volt, hogy a vezetés mindvégig egységes maradt, míg az ellenzék egyre felaprózódottabbá vált. Erre Damaszkusz is rásegített azzal, hogy a börtöneiben levő dzsihádistákat szabadon engedte, még akkor is, ha azok egyből ellene kezdetek harcolni. De így legalább jogosan mondhatta a szíriai vezetés, hogy terroristákkal harcol, nem felkelőkkel.
A háború pusztítása évtizedekkel vetette vissza az országot. Egyes tartományokban a lakásállomány 20-30 százaléka megsemmisült, csak úgy, mint teljes ipari gyártókapacitások, erőművek, kórházak. Emberek milliói menekültek az országból, de még többen lettek menekültek Szírián belül. Az újjáépítés költségeit 180 és 400 milliárd dollár közé becsülik, ez akkora összeg, hogy csak a nyugat és kelet összefogásával lenne elérhető. Az iraki újjáépítésre 80 milliárd dollárt tervez költeni Bagdad, a Pakisztánnak nyújtott kínai gigahitel pedig 58 milliárd dollár volt.
Az Aszad-rezsim túlélési stratégiájának lényege az volt, hogy nem akarta fenntartani jelenlétét az egész országban, visszahúzódott a gazdaság, a politikai hátország szempontjából kulcsfontosságú helyekre. Nagy szerencséje volt, hogy egy olyan amerikai elnök ideje alatt tört ki a felkelés, aki éppen azon gondolkodott, hogyan vonuljon ki a Közel-Keletről. Barack Obama a politikai szólamokon túl nem erőltette a rezsimváltást, sőt, az Iránnal való megegyezés és az Oroszországgal való megbékélés keretében a jó szándék jele volt a passzivitás. Washington megelégedett azzal, hogy a dzsihádista Iszlám Állam ellen kezdett háborúzni, és támogatta ebben a szíriai kurdokat.
Mindez azonban kevés lett volna az Aszad-rezsim túléléshez, hiszen az Öböl menti államok és Ankara továbbra is öntötték a pénzt az ellenzékbe. 2015 tavaszára annyira kritikussá vált a helyzet, hogy Irán és Oroszország a hivatalos beavatkozás mellett döntött. Augusztus végén megérkeztek az első orosz vadászbombázók, míg kevésbé látványosan iráni katonák és milicisták tízezrei vették fel a harcot a felkelőkkel.
Ez két szempontból is fordulatot jelentett. Egyrészt megmenekült és azóta folyamatos „nyerő szériában” van a rezsim: sorra foglalja vissza az ellenzéktől a területeket, néha erőszakkal, néha tárgyalásokkal. 2019 tavaszán már csak az északi Idlib tartomány, a török hadsereg által megszállt területek és az Eufrátesz folyótól keletre eső vidék nincs a kezén.
Az amerikai és az orosz vezérkari főnök minapi bécsi találkozója csak az utolsó, éppen aktuális jele ennek. Szíria jövőjéről egyszerre egyezkedik Washington és Moszkva, illetve a Teherán-Ankara-Moszkva tengely külön. Bassár el-Aszadnak egyelőre nincs beleszólása abba, hogy mi történjen a már említett Idlib tartománnyal vagy mi lesz a kelet-szíriai, kurdok által ellenőrzött területekkel.
Az elmúlt hónapokban Aszad még reménykedhetett abban, hogy Donald Trump elköveti azt a baklövést, hogy tényleg önként kivonja a csapatait onnan. Ez azt is jelentette volna, hogy a szíriai kurdok inkább visszatérnek az Aszad-rezsim uralma alá, minthogy egy beígért török támadással nézzenek szembe. Így Damaszkusz ölébe hullott volna az ország jelentős, igaz, főként sivatagos része.
A kiszámíthatatlan amerikai elnök azonban a napokban ismét keresztül húzta mindenki számítását. Szembemenve saját, 2018. decemberi kijelentésével, amely szerint minden amerikai katonát kivon Szíriából, már arról beszélt, hogy egy 400-500 fős kontingenst mégis hátra hagyna. Ez pedig bátorítólag hatna az egyébként maradni szándékozó, de egyedül gyenge brit és francia szövetségeseire, hogy tartsák fent jelenlétüket. Ezeket a számokat elég összekapcsolni a szíriai kurdok főparancsnokának egyik minapi kijelentésével: 1500 nyugati katona kellene legalább, hogy szavatolva legyen a terület biztonsága és az Iszlám Állam elleni harc sikere.
Ha az USA bele akar szólni Szíria jövőjébe, vagy mérsékelni akarja a rivális orosz, iráni és török befolyást, akkor kell, hogy legalább egy vasat tartson a tűzben. A katonai jelenlét egy ilyen „vas”, egy másik pedig a Washington befolyásolta nemzetközi pénzügyi intézmények (a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank), amelyeknek kulcsszerep juthat a szíriai újjáépítés finanszírozásában. Ezek mellett aztán lehetnek továbbiak is, amelyeket csak akkor ismerünk meg, ha megkezdődnek a végső egyeztetések a szíriai polgárháború lezárásáról. És bár jelenleg úgy tűnik, Oroszország és Irán van győztes helyzetben, ne lepődjünk meg, ha az Egyesült Államoknak is lesz beleszólása a mostani, látszólag gyenge pozícióból.
Kiemelt kép: Bulent Kilic / AFP
