Fiala János jön, lát, gondolkodik, a gondolatait a nyilvánosság elő tárja. Indulatot érez piszlicsáré ügy okán kialakult kard ki kardozásért, békét teremtene, de legalábbis alkalmat a felek párbeszédére, végül fogadókészség hiányában eltekint ettől. A nagy sajtónyilvánosságot megélt Simicska-Orbán-ügyben ritka kivételként nem azt fejtegeti, hogy Simicska milyen csúnyán beszélt és mire gondolhatott közben, milyen elhallgatott információkat tehet még közzé a jövőben. Ehelyett keresi a békemenetes-kétharmados szép új világ – anyakönyvezett nevén Nemzeti Együttműködés Rendszere – gyökereit, felépítésének módját, a fenntarthatóságának okait, végül eljut a személyes felelősségvállalásig és – ami a szívén, a száján – kifejezi rossz közérzetét. A ránk borított építményt porig alázottan, kiszolgáltatottságunkban is támasztjuk és támasztjuk – ő támasztja, ők támasztják, mi támasztjuk -, Magyarország, így szeretlek.
A jegyzet felkerül a Hír24 véleményrovatába. És jön a nép és hozzászól. Véleményt nyilvánít. Böffen. A nép nagyobb részéről kiderül, hogy a jegyzet közel 11 ezer karakteréből csak az első 66-ig jutott el: ebben foglaltatik a cím, a szerző neve és a szóközök. Mindjárt az első olvasói hozzáböffenés ennél magasabb karriert fut be, mivel vitát generál az anális szex témakörében. Jönnek páran – nem sokan – a jegyzetre reflektálók, majd menetrendszerűen megérkezik (csapatostul) a magát alpári jelzők odahányásával kifejezni tudó, a zsidózó, az ítélkező, a számonkérő, a lesajnáló, a felelősséget áthárító, a zsigeri utálkozó.
Felmerül a kérdés, hogy a morális válság vagy az intellektuális nyomor nagyobb csapás e egy országra nézve. Magyarország, így is szeretlek?
Bakos Anikó
