Van értelme az utcára menni? Érdemes demonstrálni? Kell?
Kell!
Én a vérlázító magánrepülős, pelusos történetekre hittem, hogy átütik végre a falat. De hiába, még ezek a pökhendi harácsoló gesztusok sem csapták le a biztosítékot egy olyan országban, ahol, ha csekk érkezik, az emberek szívdobogva bontják ki a borítékot, nehogy több legyen a szokásosnál akár csak egy ezressel is.
Kifelé más a kép, Magyarország segít mindenfelé a világban, és persze egészen közelre is, Semjén vadászkiállításának előkészületeire is jut potom hétmilliárd. De persze ott, ahol az emberek nem fogják fel, hogy ez nem vicc és főleg nem varázslat, hogy az ő zsebükből húzzák elő a nyulat, azaz lopják ki adó formájában a pénzt az ilyenekre, ott nagyon nehéz megmozdítani a tömeget.
De most, hogy ilyen fényesen kirajzolódott a diktatúra igazi orcája, talán sikerül.
Vegyük csak végig.
Amikor a parlamenti szavazás zajlott a túlóratörvényről, nem volt ellenzéki ellenjegyző, mégis átment a passzus. Hopp! Mint amikor kimos a víz egy nagy követ: hát ez így mehet?! Felvillant, apró gesztusokban tárult fel az erőpolitizálás igazi természete. Talán az, ahogy még Kövér László is látatlanban támogatta a törvényt – mondván, ha jó Kósának, akkor neki is – felveti a kérdést, milyen szinten vannak képben a döntéshozóink. Vajon mi mindent hisznek el látatlanban?
Azoknak üzenem, akik mindig azzal jönnek, hogy „diktatúrában nem irkálhatnál”, meg hogy „ott már rég börtönben penészednének a szájtépő libsik”: miért hisszük, hogy csak egy arca van a diktatúrának?! Teljesen más volt – hogy messzebb ne menjünk – az ötvenes Franco-világa, mint a hetvenes években Ceausescu Romániája. Vannak persze alapmotívumok és hasonló mechanizmusok, de mind fokozatokban, mind megnyilvánulási formákban, mind a jogállamiság áthuzalozásának mértékében és jellegében lehetnek és vannak eltérések. Elfelejtik sokan: attól, hogy bármit megvehetsz (nincs áruhiány és jegyrendszer), az ügymenetek átírása, a bizonytalanság és a keretek bármikori felboríthatósága, a játékszabályok játék közbeni megváltoztatása mind diktatórikus eszköz, és jelenleg egyetlen hatalmi kör érdekeit szolgálja ki.
A mostani demonstráló tömeg összetétele alapvetően más, már nem csupán az úgynevezett összeszokott liberális tüntetőgárda van az utcákon, mínuszok ide vagy oda. (Az imént hallottam a viccet: „Olyan hideg van, hogy pár óra után kifejezetten jólesik a könnygáz.”) És nagy öröm, hogy ennyi fiatalt megmozgatnak a demonstrációk. Mert hiába mondják, hogy az értelmesebbje úgyis elmegy innen, tudjuk (reméljük), nincs ez így. Hogy vannak, akik maradni szeretnének. De csak úgy, ha élhető helyük lesz.
Végre úgy viselkedett a tehetetlen ellenzék, ahogy kell: elege lett a lekeverésből, ki halkabban, ki hangosabban próbált gátat vetni egy embertelen törvénynek. És a folyamatos megmozdulássorozat alatt szerencsére egyik sem akarja kannibalizálni a rendezvényt, végre a közös cél az első, nem a politikai haszonszerzés.
Szóval eleinte csodálkozva néztem, miért pont ez a törvény mozgat meg ennyi embert. A válasz az, hogy talán most (akár a netadónál) elért mindenhová az üzenet, hogy nagy a baj. Ezt végre mindenki érti. Egyre élesebb az ellentét a központi üzenetekkel. A családok évében fals szólam, hogy szüld a gyerekeket, legyen jó sok. Úgyse lesz időd rájuk soha. Azt mondják, a rabszolgatörvényből semmi sem kötelező, csak lehetőség. Kiviláglott, hogy kormányunk cinikusan tömegeket láncol a reménytelenséghez és felszámolja a társadalmi mobilitást. Gyakorlatilag nincs már cafeteria, a lakástakarékokat bedarálták, a közmunka a szegénységhez láncol. Most aztán szajkózhatják, hogy ez „keresztényüldözés, agresszív agitáció”.
Ebben az ügyben lett sokaknak világos, hogy életveszélyes és életidegen a kormányzat. Most mondják ki, hogy nem halálkórházakat és nem analfabétaképzőket szeretnének, hanem emberi munkakörülményeket, mérséklődő kiszolgáltatottságot. Egy olyan országot, ahol értelme van a jognak, és minden embert az anyagi körülményeitől függetlenül megillet a tisztelet.
Kiemelt kép: Bielik István /24.hu
