Nem láttam még jó teniszfilmet, az összes borzalmas
– nyilatkozta John McEnroe, és tegyük hozzá gyorsan, hogy nem ő az egyetlen: mi sem találkoztunk még ilyesmivel. Persze ott van Hitchcock híres teniszjelenete az Idegenek a vonatonból, vagy Woody Allen Match Pointja, de ezek valójában nem a sportágról szólnak, a teniszt puszta ürügyként használják fel a bűnügyi sztorihoz. A jó teniszfilm tehát még várat magára, és épp ezt az űrt tölthette volna be a Borg/McEnroe.
Mert a sportág történetének legnagyobb rivalizálásában minden megvan, ami egy filmhez kell, sőt, akár több sportfilmre is elegendő lenne az anyag. Talán épp ez volt a probléma, hisz az alkotókon láthatóan a bőség zavara lett úrrá. Nem tudták eldönteni, mit is akarnak valójában: belesni a kulisszák mögé, hogy megmutassák az embert az ikon mögött, vagy átadni egy legendás verseny izgalmát, és magát a teniszt dramatizálni? Végül mindenbe kicsit belekapnak, így azonban semmire nem jut elég idő és figyelem. A sport illusztrációszerű és felszínes, a karakterek pedig vázlatosak maradnak.
Még azt sem tudták eldönteni, hogy ki legyen a főhős, így tulajdonképpen két párhuzamosan futó életrajzi filmet látunk. Borg és McEnroe életéből egyaránt felvillannak jelenetek, de mindkettő hiányos marad. Persze a két figura közti feszültség viszi egy darabig a filmet: a két nagy vetélytárs egymás szöges ellentéte, akik nemcsak versengtek egymással, de a tenisz történetének egyik leghíresebb döntőjét is megvívták, végül pedig életre szóló barátok lettek.
Vicces látni, hogy a mai napig megőrizték ezt a munkamegosztást, hiszen ugyanígy reagáltak magára a filmre is. Borg szenvtelen udvariassággal dicsérte, finoman utalva rá, hogy azért bőven van benne csúsztatás. McEnroe viszont ezúttal sem szépítgetett, alaposan lehúzta a filmet. A maga fanyar humorával még azt is hozzátette: nem baj, hogy bunkónak ábrázolták, mert sokszor tényleg az volt. Inkább az zavarja, hogy miért kell ehhez meg nem történt eseményeket kitalálni, mikor az igazat is bőven elég lett volna megmutatni, hogy genyónak tűnjön.
Az persze legyen McEnrpoe és Borg baja, hogy nem pontosan a valóságot látjuk a vásznon. Mi nézőként hitelesnek tűnő csúsztatásokkal is boldogok lennénk. Izgalmas alapvetés például, hogy a két vetélytársnak gyerekként épp ellentétes volt a viselkedése, és idővel mintha személyiséget cseréltek volna. A film szerint Borg dühöngő tehetségnek, McEnroe pedig visszafogott és engedelmes kis matekzseninek indult, ebből alakult ki végül a fordított felállás.
Csak az a baj, hogy ezt az alkati helycserét a film nem képes hitelesen bemutatni: míg McEnroenál teljesen kibontatlan marad az elvadulás lélektani folyamata, addig a kamasz Borg átélhetetlen gyorsasággal tanulja meg elfojtani dühkitöréseit az edzői feddés után. Jó színészek, ízlésesen 70-es, 80-as évekre szűrőzött képekben, sokszor mégis csak illusztrálják, mi történik a szereplőkben, ahelyett, hogy tényleg átélhetővé tennék a néző számára. A felnőtt idősíkon is felvillannak erős jelenetek a sportolói szorongásról és a magánéletükről, de ezeknek sem jut elég tér, mert máris rohanni kell tovább a többi történetszálhoz.
És közben persze zajlik a nagy wimbledoni torna, ahol a két rivális megállíthatatlanul menetel a történelmi döntő felé. A meccs izgalmai kárpótolhatnának minket a lélektani vázlatosságért, de sajnos épp ez a legunalmasabb része az egész filmnek. És egyáltalán nem azért, mert pontosan lehet tudni az eredményt.
A baj sokkal inkább az, hogy nem találtak izgalmas képi megoldást a játék bemutatásához. Maradjunk annyiban, hogy nem véletlenül a távoli felvételek adják a teniszközvetítés alapbeállítását. Janus Metz ezzel szemben közelképekbe fojtja a nagy döntő fordulatait, amivel pusztán annyit ér el, hogy nem látjuk, mi zajlik éppen a pályán. A Borg homlokán legördülő izzadságcsepp és a nevetségesen drámai zene pedig nem pótolja azt, hogy a saját szememmel lássam a legfontosabb labdameneteket.
A kommentárok és a feliratok persze előzékenyen elmesélik, miért kell épp izgulni és mennyi az állás, de megint ott tartunk, hogy mindez olcsó illusztráció, nem pedig egy új, izgalmas szemszög egy mindenki által ismert eseményről.
A színészek mentik meg a teljes érdektelenségtől a filmet. Sverrir Gudnasson jól hozza az introvertált Borg vívódásait, akárcsak Stellan Skarsgard a bölcs edzőt, aki egyben barátja és pszichológusa is a svéd bajnoknak. A legnagyobb telitalálat azonban egyértelműen Shia LaBeouf, aki annak ellenére is tökéletes McEnroe, hogy külsőre egyáltalán nem hasonlít rá. LaBeouf ugyanolyan balhés személyiség, aki botrányos performanszaival állandóan szétfeszíti a róla alkotott képünket, ahogy McEnroe is harsány vademberként robbant bele az úriemberek sportjába. A benne fortyogó dühtől felizzik a vászon, amikor a rendező teret enged neki. Az tett volna a legjobbat a filmnek, ha feladják a párhuzamos szemszögeket, és inkább rá koncentrálnak. Így viszont csak egy kihagyott ziccer emléke marad a nézőben.
Borítókép: Company Hungary Kft.
