Sok barátnőm nem ünnepli már a szülinapját, a régi mondára hagyatkozva, miszerint harminc felett egy nőnek nincs életkora. Én osztottam-szoroztam, és
és ugyanúgy ünneplek tovább, mint eddig. Mert a születésnapjaim minden évben csúcsszuperek. Ha elmaradna a húgom által szervezett meglepetésbuli, akkor döbbennék meg a legjobban. (Cserébe nekem anyák napjára kell köszöntenem őt.) Míg legtöbben egy-egy nagy ajándékot kötnek a jeles és a kisebb fordulókhoz is, én ezeket a különleges alkalmakat, ahol a barátaim hol műsorral, hol egyéb emlékkel készülnek. És sajnos olykor tortával is, pedig már finoman próbáltam jelezni, hogy azt jobb, ha kihagyják, mert eddig még ízletesre nemigen sikeredett. Persze meghat a buzgalmuk, de kábé annyira jók a konyhában, mint én.
Juli még a hajléktalanoknak sem merte odaajándékozni, nehogy szívrohamot kapjanak.
Már gyerekkoromban is minden évben volt zsúrom, de az igazi őrület felnőtten kezdődött. Épp mikor mások leállnak, és beérik egy haveri koccintással. Nagy kedvencem a harmincadik, az Elfújta a szél party. Nem is csodálkoztam, hogy minden köszöntésben ott van valahogy Scarlett és Rhett, meg hogy olyan verseket kapok, melynek címe például Gun with the wind, illetve a nevemből készített O’Hara-s anagrammákat. Gondoltam, oké, persze,
több mint hetvenszer láttam a filmet, és megpörgetnek egy kicsit. Ám éjfélkor jött el a Pillanat. Mikor levetítették nekem a filmet. Azaz az általuk újraforgatott Elfújta a szelet. A casting elég odacsapósra sikerült.
(hogy miként, az regénybe, illetve kabaréba illene), őt tették meg Ashley-vé. Rhett egy kedves pszichiáter barátunk volt, akit úgy ismertem meg, hogy állítólag katatón részegen több mint tíz órán át beszéltem hozzá, mert összekevertem valakivel. Ő meg, szakember lévén: tűrte. (Még jó, hogy nem számolta fel óradíjban a végén.) Nos, neki nem volt bajusza, de ezt a „jelmezes” játszi könnyedséggel megoldotta – szemceruzával kanyarintott kackiás csemegebajuszt az ajkai fölé. Ami persze a nagy csókjelenetnél átragadt Scarlett (húgom alakította) arcocskájára. És mivel alig volt idő a forgatásra, nem vették fel újra a jelenetet, így
A legjobb barátnőm volt Melanie, és olyan haldoklást vágott le, hogy azt az életben sem csinálná senki jobban. Apám élt még, ő jeleníti meg filmbéli apámat. Máig könnyes a szemem, ha visszanézem ezt az alkotást. Mind a meghatottságtól, mind a nevetéstől.
Volt, hogy ajándékként portrékat kellett rajzolni rólam. Mivel
a legtöbb portréról ez köszönt vissza. Szerettem azt is, mikor mindenkinek arról a pillanatról kellett verselnie, milyen volt az első találkozásunk. Az egyik kedvencem, a Kapolcsi terápia így hangzik:
„Még reszket a gyomrom a tegnapi bortól, s napfény csillan a borosüvegen. / Tegnap a Szilvit Gábor támogatta, lopott asztalon ittak, közterületen. // Így emlékszem a tegnapi napra. Vagy tegnapelőtt volt? Mindegy is… / „Hű, pszichológusí,” – felnézek erre, s egy lány áll felettem, feketedzsekis. //’Orsinak hívnak és nem megy az írás, bár költő vagyok, s ez mélybe taszajt!’ s azóta én már százból levágom azt a páratlan női kacajt. / Miklós, ki hozta, már elmenekült rég, s a lány szájából csak ömlik a szó, / tán azt hitte, hogy találkozó van? Hogy is nevezik ezt? Író-olvasó?”
Jó volt felidézni az elfeledett pillanatokat, azokat, amikre mindenki máshogy emlékszik. Egyik barátom azt állítja, egy táborban épp
Egy másik barát arról emlékezik meg, hogy részegen szintén egy táborban mellé feküdtem, így esett a megismerkedés.
Imádtam azt az évet is, nekem a huszonkilencediket, mikor a Nagy Könyv játék tartotta lázban az országot. Nos, nekem a Nagy Költő címmel rendeztek be egy képzeletbéli tévéstúdiót, ahol mindenki rólam írt ódát. Na jó, valaki úgy kezdte, hogy szép szeme van a húgomnak… A harmincegyedik kitűnő volt, ekkor egy valódi Ki mit tud (1976-2007) vendégei voltunk. Sokan felléptek a legkülönfélébb produkciókkal, például írótársam, Esze Dóra (opera)énekelte kísérettel Fekete Gyulának a verseimre komponált Kabaré-dalait, és fellépett Soma is.
Egy olyan ember volt, számomra (és sokak számára) nagy idol, aki sportcsarnokokat töltött meg 1976-ban is. Bródy János. És adott egy exkluzív koncertet nekem. Én voltam a tehetségkutató egyetlen zsűritagja, és csak tíz pontot adhattam. És csak én nyertem. Akadt olyan év, hogy a kedves barátok egy komplett színdarabban örökítették meg az egész életemet, mindenki más korszakom külsőségeit öltötte magára a kicsikortól a lázadó ifjúságig és tovább, a felnőttkori őrületekig. Ebből nem idéznék, mert
Amúgy mindig azt hiszem, a barátaim már minden cikit tudnak rólam, hogy lejjebb már nem mehetek, és akkor jön mondjuk egy olyan szülinap, ami a netes vásárlási szokásaimat röhögi ki, hatalmas transzparensen megoldva az aukciós site-ot, és én licitálok az ajándékaimért. Másik évben azt a feladatot kapták a többiek, hogy a világ leghülyébb cuccaival árasszanak el. Kaptam csattogó röhögő műfogsortól kezdve, a Ki lesz az Ökörklub elnöke társasjátékon át a zokniig mindent.
A húgom látványosan szervezte a bulit, este kilencre, hozzá. Két nappal előtte kapom a szerkesztőségi telefont. Hogy bocsánat, hogy szombat kora este, de hátha belefér, egy unikális dologról lenne szó, csak én írhatom meg. A Nők Lapja Cafénak dolgoztam akkoriban, épp egy sorozaton, ahol minden hónapban másik terápiára kellett elmenjek, és megírnom a tapasztalatimat. A szerkesztőm, Kempf Zita még vigasztalt is, mikor megadta a para-métereket (itt már gyanút kellett volna fogjak), hogy hamar megcsinálom, ne aggódjak, és hátha hasznos lesz az egész nekem, a nagy parázónak is. Idegesen caplattam a helyszínre. Hogy a történet körbeérjen, a végén megírtam a cikket is,
Ezt itt alább, Parázni jó! címmel.
Forradalmian új módszert próbálhattam ki, ami ugyan tudományosan még nem bizonyított, de az azóta eltelt idő azt mondatja velem, hogy a leghatásosabb terápiák egyike. Szombaton este hétkor kezdődik a titkos szeánsz, tudtam meg a senior szerkesztőmtől, aki azt is felvázolta, hogy a döbbenetes „kúra” időpontja és elmélete titkos úton terjed, így hát nem is igen csodálkoztam, hogy az internetes elővizsgálataim nem járnak eredménnyel. Elsőre nagyon tetszett, hogy az újságírók közül én lehetek az úttörő. Ám szombat reggel úgy ébredtem, ez az azért gáz, hogy épp azon a napon, mikor délután tárlatot vezetek, este kilencre pedig a húgomhoz megyek a szülinapi vacsorámra, még meg kell ejtenem egy szeánszot. Hosszan fejtegettem a barátomnak, hogy inkább megkérem egyik ismerősömet, menjen el helyettem, aztán majd meséljen. De a barátom azt mondta, ezt nem tehetem meg, hogy nézne már ki, meg végül is egy óra az életemből; meg aztán, ha valakinek, hát nekem van annyi parám, amiből válogathatok, csemegézhetek, és hátha a nagytudású mester legalább egyből kigyógyít. Az ötödik kerületben volt az esemény, egy rendelőben. Az ajtón megnyugtató feliratok: „Itt ismertem meg a feleségem”, „Csak elsőre para”, „Azóta nyugodt az életem”.
Csinos asszisztens engedett be, és megnyugtatott, nem késtem, Dr. Sült Gáspár és csoportja már vár. Bevezetett a terembe. Mivel nem volt rajtam a szemüvegem, tétován léptem be. Halkan köszöntem, és ültem volna le, mikor az egyik jellegzetesen magas pszichiáter barátomat kiszúrtam. Odasúgtam: „Te itt?” Megnyugtatóan bólintott, és intett, üljek le. Felnéztem a nagytudású Dr. Sült Gáspárra. Majd ijedten körbe. És akkor mindenkiből kitört a nevetés. Dr. Sült ugyanis egy másik pszichológus barát volt, körben pedig a többiek. De nem nevethettem, kezdődött a terápia. Mindannyian elmondták egy-egy félelmüket (amik az enyémek voltak egyébként) és nekem tanácsot kellett adnom nekik. Bepillanthattam abba, mennyi félelem lapul bennünk, hétköznapi emberekben. Valaki például vásárlási mániákus. Másokat a bajszos emberek látványa késztet menekülésre. „Hihetetlen, hogy mennyit segít az, ha idegeneket megijesztünk – mondja Dr. Sült – megtisztítja a lelket!” Megint mások a saját végtagjaiktól jönnek zavarba. Sajnos a csoporttitok miatt nem vázolhatom részletesebben a problémákat, de tényleg változatos volt. Sajnos a sok résztvevő miatt a terápia hajnalig húzódott, de kipróbálását szívből ajánlom mindenkinek, aki attól parázik, hogy nem normális. Megnyugtató, hogy a barátai és munkatársai még őrültebbek.
A tavalyi, a negyvenedik volt minden eddigi koronája. A húgomnak megint sikerült.
szolid, kicsit gyászolunk is, mégiscsak negyven, innen már csak lefelé, stb. Mondta, jó, de azért megkért, hadd variáljon egy kicsit. Kicsit lehet, hagytam rá. Tetszett, hogy Elvis-mániámra való tekintettel egy picike rockabilly party lesz.
és elindultam. Isteni volt a hangulat, bár az ízlésemhez képest túl sokan voltunk a zártkörű rendezvényen, de ez még belefért. Tízkor a húgom megkért, mondjak beszédet, ha már felállították a hangtechnikát. Oké. El is kezdtem, hogy köszönöm, meg blabla, meg az emberélet útjának felén, mikor a húgom megakasztott, hogy bocs, de összefutott valakivel. És felnéztem, és ott állt az álmom. A kedvenc magyar Elvisem, Pál Csaba, azaz Elvis Chubby. Meg sem tudtam szólalni.
Utólag mondta Csabi, hogy nagyon zavarba jött erre, nem is tudta eldönteni hirtelen, örülök-e vagy mi… Életem egyik legszebb emléke ez a buli. Van, amelyik évről még egy fotóm sincs. De mindegyikre emlékszem. Ezzel szerintem semmilyen ajándék fel nem ér. Idén még nem tudom mit találtak ki, de sejtem, hogy valami hatalmas szívatást. Már alig várom.
