A másfél évszázados török uralmat nem igazán emlegetjük a magyar történelem legdicsőségesebb, illetve legnyugodtabb fejezetei közt, hiszen óriási területek váltak néptelenné, de a nagyobb városok – így például Buda és Pécs – hamar keletiesedni kezdtek: megépültek a fürdők, átalakultak a piacok és a gasztronómia (ekkor vált a magyar étrend részévé a töltött káposzta és paprika, a tarhonya, sőt, a kávé és a tea is), megváltozott az igazságszolgáltatási rendszer, a templomok pedig részben dzsámikká és mecsetekké váltak, bár a más vallásúak továbbra is szabadon gyakorolhatták a hitüket.
1684-ben, száznegyvenhárom évnyi török uralom után XI. Ince pápa azonban létrehozta a Liga Sacrát (Szent Liga), mely a törökök Európából való kiűzését tűzte ki célul. 1684 nyarán Lotharingiai Károly három hónapig, sikertelenül ostromolta Budát, de a két évvel később indított Habsburg-ostrom már sikerrel járt, így 1686. szeptember 2-án eltűntek a török zászlók a budai várról. A következő évtizedben a harcok változó sikerek mellett tovább dúltak, de az 1699-ben kötött karlócai békék végül megpecsételték a török sorsát: a II. Musztafa és I. Lipót császár, illetve az oroszok, lengyelek és velenceiek törökökkel kötött szerződése nyomán az Oszmán Birodalom elvesztette a magyarországi területeket, Horvátországot, valamint a környező területek jókora hányadát.
A Budán élő törökök azonban természetesen nem fogadták kitörő örömmel a változásokat, így többek közt egy csapatnyi költő is írószerszámot ragadott, hogy egy darab papíron sírja el a bánatát.
Ezek egyikét, egy ismeretlen alkotó művét ma Tandori Dezső fordításában ismerjük:
