Azt hiszem, órákig tudnám a hasonlatokat dobálni a T2: Trainspotting ügyben, mert az érzelmek elég széles skáláját váltja ki a nézőből. Ugyanis ez a film, olyan, mint
- egy osztálytalálkozó, ahol körbeültök, és elmesélitek, hogy kivel mi történt az előző évtizedben
- a régi szobád anyádék családi házában, ahol már csak vendég vagy, és rácsodálkozol régi cuccaidra
- újranézni gyerekkorod kedvenc filmjét, és rácsodálkozni akkori ízlésedre
- látni az első autódat egy másik tulajdonosnál
- elmenni az Illés-együttes x-edik búcsúkoncertjére
Vagyis üres érzés. Nem az a fajta, amitől kiakadsz és pánikrohamot kapsz, hanem az,
A Trainspotting korszakos, mondhatnám generációs film volt, egy az olyan ezredfordulós filmek sorában, mint a Harcosok klubja, a Ponyvaregény vagy a Blöff, aminek zenéi és idézetei kedvelt házibulitémák voltak az Y2K időszakában. Tegnapi cikkünkben ömlengtünk egy sort azon, miért korszakos alkotás Danny Boyle második filmje, és az alapjául szolgáló könyv. Nem is ragozom túl, tessék elolvasni.
A folytatás tulajdonképpen szinte kizárólag azoknak szól, akik imádták az alapművet, annak pedig, aki nem látta, szerintem egy kétórás furcsa videoklip lesz, nyilvánvaló utalgatásokkal, amit nehéz értelmezni a 20 év után még mindig stikliző és kábszerező hőseinkről. Ugyanis Danny Boyle vette a zseniális Irvine Welsh már nem annyira pazar Trainspotting-folytatását, a Pornót, és John Hodge forgatókönyvíróval azt kizsigerelve készített egy olyan szkriptet, ami egy hommage arról, hogy
Sőt, a T2: Trainspotting valójában nem is igazi folytatás, hanem egy olyan supercut, amiből több tucatot látni a Vimeón tehetséges filmes fiataloktól, akik megpróbálják megidézni kedvelt filmjük legjobb jeleneteit. Boyle tulajdonképpen rendezett egy filmet, ami ugyanazt meséli el, folyamatosan kacsingat az elődre és újrajátssza vagy újraértelmezi a klasszikus jeleneteket, mondatokat.
Renton pontosan 20 évvel a dobbantása után tér vissza Edinburgh-ba, ahol Spud, Beteg Srác (aki már nem szereti a nevet és Simonnak hívatja magát), valamint Begbie különböző mértékben örül a viszontlátásnak. A szereplők egyáltalán nem lettek megbecsült és pedáns tagjai a társadalomnak, igaz, próbálkoztak vele. Természetesen most is van világmegváltó cél, amit el akarnak érni, s ha nem is olyan drasztikus mértékben, de vannak kábítószerek is.
Most akkor rossz film a T2: Trainspotting?
Még sosem voltam ennyire bizonytalan egy filmmel kapcsolatban sem, hogy ezt megállapítsam. Tulajdonképpen nem, mert Danny Boyle zsenije semmit sem kopott, vizuálisan újabb kifogástalan darabot nézünk (igen, megint videoklipet), a nosztalgiafaktor dolgozik, de valahogy valami mégiscsak hiányzik. Elsősorban az a frissesség, ami 21 éve jellemezte a T1-et, ami beszívott, cinikus szereplőivel szembeköpte a társadalmi konvenciókat. Renton “Válaszd az életet”-monológja felért egy tökönrúgással, és ugyan most is kapunk egy kibővített verziót, de 2017-ben, amikor mindenki gondolatokat oszt a Tumblr-jén, Twitterén és Facebookján, már nem üt akkorát, hogy letaglózzon.
Viszont a film pont azoknak a 40-eseknek szól elsősorban, akikről a film is mesél:
20-as éveidben lehet, hogy te voltál a rendszer legnagyobb kritikusa, de mindig is egy pitiáner alak voltál, mégis mit akarsz csinálni most? Pláne, hogy az elmúlt 20 évedet is elcseszted!
Vagyis amíg az előző rész azt próbálta elhitetni, mennyi lehetőség van az ember előtt, a folytatás ezt cáfolja. Ez a gondolat pedig lehet kevés az ortodox Trainspotting rajongóknak, de ez a konyhacoelhói üzenet olyan jól van csomagolva, hogy talán mégis megéri megnézni a T2-t.
T2 Trainspotting. Feliratos, angol dráma, 117 perc, 2017. Értékelés: 7/10
