Washingtoni idő szerint délben (magyar idő szerint délután hatkor) átkerül az atomkoffer Donald Trump mellé. Ez a húsz kilós, bőrtokos alumínium táska vált a világhatalom egyik jelképévé. Ennek birtokában indíthat az Egyesült Államok elnöke bárhonnan, bármikor atomtámadást.
A bőrönd nem létezett mindig, a kubai válság után állandósult, amikor Kennedy elkezdett aggódni amiatt, hogyan is nézne ki egy valódi válaszcsapás esetén a helyzet.
- Kit hívna fel?
- Ki nyomja meg a gombot?
- Hogy kerülhető el, hogy orosz kémek kiprovokáljanak valamit?
Már akkor is világos volt, hogy a MAD – a kölcsönösen garantált atomhalál a szovjet és amerikai oldalon – a legvégső megoldás, amit jobb szinte bármi áron elkerülni.
Ha úgy tetszik, egy óriási mobiltelefonról van szó, amelyhez jár a Fekete könyv, az atomcélpontok listája és az atomtámadások esetére szóló protokoll.
A cél az, hogy az elnök akkor is képes legyen elrendelni a válaszcsapást, ha már a szovjet rakéták a levegőben vannak. A valóságban ez perceket jelenthet, ami alatt az elnöknek egyedül el kell dönteni, hogy a technikai jelzés miatt – miszerint a levegőben van egy interkontinentális rakéta – elindítja-e a saját Minuteman atomrakétáit. Akár mind a készenlétben lévő több százat, ez akár kilencszázat jelenthet percek alatt.
Elnöki kód
Ehhez minden elnök minden nap megkapja az azonosító kódokat. Ez egy bankkártya-méretű plasztik lap, amelyről a burkolatot leválasztva tudja beolvasni az elnöki kódot. Több kód is szerepel rajta, arra az elnöknek fejből kell emlékezni, hogy melyik a valódi. Ezt az NSA naponta szállítja neki, és azoknak, akiknek a láncolatban még azonosítani kell magukat.
A biztonság kedvéért az elnök belépését a védelmi miniszter hagyja jóvá – ez nem vétójogot jelent, csak technikailag ellenőrizheti a Pentagon vezetője, hogy valóban az elnöki kódot kommunikálták-e.
A Ronald Reagan elleni merényletkísérlet idején a műtőben kiesett a kártya, egész pontosan feltehetőleg a cipőjébe tették, amely kapcsán kitört a legenda, hogy Reagan a zoknijában hordja az atomkódokat. Máskor is veszett már el a kártya, az is előfordult, hogy a táskahordozót hagyta véletlen „otthon” az elnök. A táskahordozó, magas rangú katona ugyanis mindig készenlétben kell legyen az elnök mellett, hogy a legrövidebb időn belül aktiválhassák az eljárást vészhelyzet esetén. Az elnöki gépen is ott üldögél évtizedek óta, az autókonvojban és persze a Fehér Házban.
Őrült
Ha az elnök sikeresen azonosította magát és megadja a célpontot, úgy működésbe lép a parancsnoki, lánc egészen addig, hogy az atomsilóban, tengeralattjáróban vagy épp repülőgépen élesítsék a fegyvert. A „two-men-rule” érvényes szinte minden szinten: folyton arra törekedtek, hogy
Ezt például a silókban addig a szintig vitték, hogy az indítókulcsok kulcslyukait is több karnyújtásnyira tették egymástól, hogy nehogy egyvalaki visszaélhessen az erőszakkal megszerzett indítókulcsokkal, hiszen ezeket egyszerre kell elfordítani a lyukban.
Igazából az egész eljárásnak addig volt értelme, amíg az amerikai stratégiai atomfegyverek közel fele nem került tengeralattjárókra. Hiszen a veszély az volt, hogy az oroszok még a silókban megsemmisítik az amerikai fegyvereket. Ez régóta nem áll fenn, a tengeralattjárók folyamatosan mozognak, senki sem ismeri a helyzetüket. Ez teszik az angolok is.
A végzet órája
Így az a hatalom, hogy az amerikai elnök a visszatámadást percek alatt elrendelhesse, igazából már nem politikai szükségszerűség. Ennél még aggasztóbb, ha első csapást rendel el: a hidegháború után politikai aktivisták harcoltak azért, hogy ez a jog a Kongresszushoz kerüljön, és hadüzenethez legyen kötve. Némileg aggasztó, hogy az oroszok is kifejlesztették a saját kofferüket, és bár némi spéttel, de hadrendbe került a nyolcvanas években.
A hidegháborús relikviák nemcsak a kofferban nyilvánulnak meg. A „designater survivor”, vagyis a kijelölt túlélő ugyanilyen hagyomány, és éppen most is egy titkos helyre viszik az amerikai kormányzat egy tagját. Ugyanis az elnöki beiktatások és a „state of the union” beszédek alatt annyi fontos ember van egy helyen, hogy reális veszélyként számoltak azzal, hogy őket egyszerre elintézik egy robbantással.
Erre az esetre készülve jelölik ki minden egyes alkalommal azt a minisztert, aki ekkor jó messze, feltehetőleg egy nagyon biztos bunker alján várja az esemény végét.
Hogy mennyiben kell félni az atomháborútól? Az amerikai fizikusok által kitalált „Végzet órája” azt mutatja, mennyire van közel az atomhalál. Minél közelebb az éjfél, annál közelebb a sötétség. A hidegháború csúcsán ez két percet jelentett. Most is csak három percre állunk éjféltől, ahogy 1984-ben.
