Mit érezhet az olyan ember, aki hetvenéves koráig soha nem ütközött a törvénnyel, majd 12 év börtönre ítélik, és az ország legszigorúbb fegyintézetébe, a szegedi Csillagba költöztetik? Vajon hányszor gondolja végig annak a végzetes estének a történéseit, amik letartóztatásához, majd a hosszadalmas vizsgálathoz, a bírósági tárgyaláshoz és végül a rácsokkal “díszített” hatalmas szegedi fegyintézethez vezettek? Megtalálhatja a helyét? Vagy örökös rettegésben él egy olyan közösségben, ahol közel kétszáz olyan, életfogytiglanra ítélt ember raboskodik vele együtt, akik a legszörnyűbb bűncselekményeket követték el?
Ezekre a kérdésekre vártam választ, amikor a Csillag börtönben egy asztalhoz ültem a fegyház legidősebb elítéltjével. Nevet ne is várjon az olvasó, a megtört idős ember ugyan vállalta a beszélgetést, de csak akkor, ha kiléte titokban maradhat.
Fotók: Bátyi Zoltán
Mielőtt megismernénk válaszait, nézzük meg azt, miért sújtott le rá olyan keményen a törvény szigora.
A jogerős ítélet szerint az 1941-ben született idős embernek 2010 novemberében ki kellett költöznie gyulai ingatlanából, mert azt eladták a válását követően. Ettől kezdve albérletben élt, 2011 májusától olyan főbérlője lett, akivel az együttlakás során nem jöttek ki jól, elsősorban azért, mert a főbérlő túl gyakran nézett a pohár fenekére, és részegen sokszor kért pénzt albérlőjétől. Ezért a lakását vesztett férfi, aki maga sem vetette meg az alkoholt, el akart költözni ebből az albérletből.
2011 júniusában Gyulán egy sörözőben iszogatott, ahol megjelent a részeg házigazda, szidta az albérlőjét. A vita később a házuk udvarán folytatódott, a főbérlő többször is meglökte, ezért az albérlő egyszer ököllel arcon ütötte. A házigazda ettől elesett, arcát beleverte a terasz betonszegélyébe.
És akkor valami felrobbant a hetven évig törvénytisztelő albérlőben. A magatehetetlen férfit tovább ütötte, a teraszhoz közeli füves részre húzta, eközben többször megrúgta, rátérdelt, rátaposott, a főbérlő nyakát megszorította, fejét többször a kemény földhöz csapta. A verés során a sértettet – miként az ítélet fogalmazott – legalább negyven ütés, rúgás érte. A mozdulatlan férfit a vádlott a későbbi megtalálási helyére húzta, egy párnát tett a feje alá, takaróval leterítette, vízzel is lelocsolta, majd bement a házba.
Az összevert házigazda nem sokkal később meghalt. Hajnalban albérlője kerékpárral elment otthonról, és ismerőseivel találkozva azt mondta, hogy a sértett leesett a lépcsőn, nagy baj van vele, és kérte, segítsenek. Ekkor együtt elmentek a házhoz, ahol látták, hogy a sértett meghalt, és értesítették a rendőrséget. Nem sokkal később már fényt derült a halál igazi okára. Különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettében mondta ki bűnösnek a bíróság az albérlőt, és ezért 12 év börtönre és 10 év közügyektől eltiltásra ítélte.
„Igen, én öltem meg, de higgye el, nem vagyok bűnöző.”
Amikor leültem vele szembe, az idős férfi szomorúan nézett rám, és lehajtotta a fejét, mintha a börtönszobába beszűrődő gyenge fény is bántaná a szemét.
„Tisztességgel leszolgáltam az időm a határőrségnél, mindig becsülettel dolgoztam, vízvezeték-szerelő voltam egy állami gazdaságban, aztán dolgoztam a gabonaiparban, kenyérgyárnál is, de a magánéletem csődbe ment. Elváltam, a volt feleségem kiperelt az ingatlanból, és aztán jött az albérlet, ahol a főbérlő pokollá tette az életemet. Részegen dühöngött, rohamai voltak. Azon az estén meg azt üvöltözte, miért nem takarodok el a házából, még az ingemet is letépte rólam. Igen, nagyon ideges lettem, nem tagadom, meg azt sem, hogy dühömben arcon csaptam, de hogy ez lesz belőle, azt soha nem hittem volna.”
Egy-két perc is múlva már a börtönélményeiről kezdett beszélni.
„Soha nem jártam hasonló helyen, azt se tudtam, hogy néz ki egy fegyház. Hát most aztán látom. Olyan emberekkel találkoztam, amilyenekkel soha előtte, vannak köztük vadabbak, békésebbek, de én ezt az életet képtelen vagyok megszokni. Tudja, a szabadság hiánya, a bezártság az igazi büntetés, nem is az, hogy odaszólnak, és gyilkosnak mondanak. De ez már a jobbik eset, mert amikor bekerültem, azt hitték pedofil vagyok. Na, még csak az kéne, az olyat itt kiközösítik, de egy gyilkos, az csak gyilkos, azzal a rabvilágban nincs semmi gond.”
Az öreg azon sajnálkozott, hogy egészségi állapota miatt már nem tud semmit dolgozni, pedig akkor gyorsabban telne az idő. Mivel a szeme is rossz, olvasni, tévézni sem nagyon tud, ezért csak ül a padon és néz maga elé, gondolkodik, mi jöhet még.”
„Hiába számolom a napokat, nekem még olyan sok van itt hátra. A legjobb esetben is 2020 júniusában szabadulhatok, akkor meg már majdnem nyolcvan éves leszek. De hát ez van. Az őrök, a nevelőtisztek tisztességesen bánnak velem, különösebb atrocitás nem ért, abból itt nagy baj lehetne, tudják ezt a gazfickók is. Hogy a korom miatt tisztelnének? No hiszen, az olyan rabtársat, aki azt se tudja, mennyi egy négyzetméter, hogyan lehetne rábeszélni a tiszteletre?”
Rám nézett szomorúan, majd így szólt: “Na, jó, kép az készülhet rólam, de csak hátulról. Az arcomat ne lássa senki.”
Megígértem: úgy lesz. Megnyugodott, bólintott és elköszönt.
Vastag csönd terült szét a szobában, amikor becsukta mögötte az ajtót.
