Ausztráliai és új-zélandi látogatása első állomásán, a dél-ausztrál nagyvárosban tartott ’56-os megemlékezésen Áder János hangsúlyozta: 60 éve a szovjet hadsereg a magyar forradalmat vérbe fojtotta, de a szabadságvágyat nem tudta kitépni az emberek lelkéből. A túlerővel szemben sokáig ellenálltak.
Melbourne akkor lett a forradalom egyik fontos helyszíne, amikor Magyarországon egyre ritkábban szólaltak meg az ellenállók fegyverei: az ausztrál városban tartott olimpián, a december 6-i vízilabda mérkőzésen a magyar csapat azzal a tudattal harcolt a szovjet ellen, hogy győzelme üzenet lehet.
A világ pedig megértette a magyar sportolók üzenetét: egyenlő feltételek mellett azok is győzhetnek, akiknek ezt a történelem véres küzdőterein az aktuális világhatalmi érdekek nem engedik – mondta Áder János. Az államfőnek a Melbourne-i Magyar Közösségi Központban elhangzott beszédét hivatala adta közre. Beszédét változtatás nélkül közöljük.
„Itt nem voltak altábornagyok, itt nem volt stratégia és taktika, itt csak halálba menő tizennégy-húszéves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén egy istentelenség szörnyű ürességével, a jelszavak csatornalevesével, a hazugság emészthetetlen maszlagával, nekimentek felborítani a hegyet, megfordítani a történelmet, eszméletlen céltudatossággal élni vagy meghalni. És felborították a hegyet, és megfordították a történelmet, és győzelmesen élve maradtak. Élve maradtak elsősorban azok, akiknek a teste meghalt, mert örökké élnek az örökkévalóban és a nemzet szívében” – írta a forradalom napjaiban Fekete István.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az elmúlt hetekben Magyarországon az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulójának tiszteletére rendezett ünnepségeken nap mint nap a forradalom emlékeit idéztük. Fölidéztük a szovjet megszállók és az általuk hatalomra juttatott Rákosi-diktatúra szörnyűségeit:
a koncepciós pereket, a kitelepítéseket, százezrek kényszermunkára hurcolását, a kényszerkolhozosítást, padlássöprést, a kötelezően önkéntes békekölcsönjegyzést.
A rosszkor, rossz helyen elmondott viccekért kiszabott súlyos börtönbüntetéseket, harmadnyi ország perbefogását, elítélését, a csengőfrászos éjszakák emlékét. A szólás- és gondolatszabadság fölszámolását, az elcsalt választásokat.
Felidéztük a békéssámsoni röplapozókat, a MEFESZ megalakulását, a Bem téren gyülekezők lelkesültségét, a Sztálin-szobor ledöntését, a közrendet biztosító nemzetőrségek gyors megalakulását, a munkástanácsok létrehozását, a falvak szolidaritását.
Felidéztük a pillanatot, amikor egy ország azt mondta: elég volt!
Megemlékeztünk a Rádiónál tüntetőkről, a Parlament előtti és a mosonmagyaróvári sortüzek áldozatairól, a Corvin köziekről, a sebesültek mentéséért életüket adó mentősökről, a gyertyavilágnál operáló orvosokról.
Az egyetemi hallgatókból, munkásokból lett hősökről.
A csoda még két hétig sem tartott.
A magyar nép forradalmát és szabadságharcát kíméletlenül vérbe fojtották.
A megtorlás embertelen volt.
Politikai megrendelésre százával hozott halálos ítéletek.
Névtelenül, végtisztesség nélkül, jeltelen sírokba elföldelt forradalmárok.
Összekötözött lábakkal, kátránypapírba tekert, mésszel leöntött, arccal lefelé fordítva eltemetett, még holtukban is megalázott áldozatok mutatták a Kádár-rendszer kíméletlenségét.
November 4. után a világ egyik legerősebb hadseregének hat napjába telt leverni a budapesti ellenállás gócpontjait a Széna tértől a Csepel-szigetig.
A forradalmat vérbe fojtották, de a szabadságvágyat nem tudták kitépni az emberek lelkéből.
A félelmetes túlerővel szemben, országszerte még sokáig keresték az ellenállás lehetséges módját. Egy jókora fegyveres csapat a Mecsekbe húzódott. Több mint ötszázan voltak az erdőkben, ahonnan a „mecseki láthatatlanok” utolsó tagjait csak november 14-ére sikerült kiszorítani.
Budapesten az ellenállás kicsiny csoportjai még hosszú hetekig nyomtatták a röplapokat.
Tovább dolgoztak a forradalmi bizottságok és a munkástanácsok.
A forradalom első hónapfordulójára, november 23-ára néma sztrájkot hirdetettek.
A terv az volt, hogy déltől 1 óráig senki nem megy ki az utcára.
„Nem provokálni akartunk, hanem az igazság erejével meggyőzni. Kerestük a harcnak azt a formáját, ami nem kíván emberéletet” – mondta később a szervezkedésről Obersovszky Gyula író.
Nem tudni, miként, de a felhívás sokakhoz eljutott, és még megdöbbentőbb volt, hogy milyen sokan győzték le félelmüket, amikor csatlakoztak a kezdeményezéshez.
A visszaemlékezők szerint a déli harangszóra a Nagykörút teljesen kihalt.
A főváros olyan volt, mint egyetlen néma kiáltás.
Akárcsak 12 nappal később a szovjet csapatok bevonulásának hónapfordulóján, amikor fekete ruhás asszonyok vonultak a Hősök terére, hogy zászlókkal, virágokkal tiltakozzanak a forradalom vérbefojtása miatt.
Az egyre fagyosabb decemberi időjárás és a fenyegetések ellenére az emberek újra és újra az utcára mentek.
A hatalom válasza pedig világos üzenet volt.
Mától kezdve lövünk – adta ki a parancsot Marosán György.
És lőttek Salgótarjánban, Miskolcon, Egerben, Gyomán, Zalaegerszegen, Gyulán és Hódmezővásárhelyen.
Mégis sokan érezték úgy, hogy a forradalom folytatható, újrakezdhető.
Budapest romokban hevert de a romos falakon megjelent a három betűből álló üzenet: M.Ú.K. Márciusban újra kezdjük.
Tisztelt Megemlékezők!
A sors szeszélye folytán ez a város – Melbourne – Budapesttől sok ezer kilométerre akkor lett a forradalom egyik fontos helyszíne, amikor már egyre ritkábban szólaltak meg az ellenállók fegyverei. Az olimpiára – különösen a magyar sportolók küzdelmeire – a forradalom leverése rányomta bélyegét. Itt Melbourne-ben az idősebbek máig beszélnek a magyar-szovjet vízilabda-mérkőzésről, ahol a közönség egy emberként biztatta a magyarokat.
A nézők nemcsak a versenyzőket látták, hanem mögöttük a szabadságszeretetből, bátorságból példát adó nemzetet is. A forradalom védjegyévé vált, középen lukas zászlókat lengetve fejezték ki együttérzésüket, szolidaritásukat a nézőtéren ülők.
Tudta mindenki, hogy nem lehet a Budapest utcáit fölszántó szovjet harckocsik gyilkos tüzét a melbourne-i medence vizében viszonozni. Mégis azzal a tudattal harcolt a magyar csapat, hogy győzelmük üzenet lehet.
Üzenet haza és üzenet a nagyvilágnak.
Nekik győzniük kellett, és győztek is.
A világ megértette a magyar sportolók üzenetét: egyenlő feltételek mellett azok is győzhetnek, akiknek ezt a történelem véres küzdőterein az aktuális világhatalmi érdekek nem engedik.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Akik 1956 után szétszóródtak a nagyvilágban, nem egy nemzetet, hanem a népet ellenségének tekintő államot hagyták el.
Sokfelé fogadták őket örömmel, segítették őket új hazájukban.
Máig hálásak vagyunk az akkor megelőlegezett bizalomért, és büszkék vagyunk arra, amit ezek a magyarok adtak a befogadó államoknak.
És büszkék vagyunk arra is, hogy megőrizték magyarságukat, hogy gyerekeiket magyarnak nevelték, és utódaik generációi is kötődnek szüleik, nagyszüleik távoli hazájához.
Büszkék vagyunk arra, hogy megőrizték hitüket, ápolják hagyományaikat és minden évben itt, Melbourne-ben is segítik átélni az élményt, amit 1956-ban Szabó Lőrinc így foglalt össze:
„Tíz nap szabadság? Tizenegy! / Csók, szívre minden pillanat! / És nem volt többé szégyen az, / hogy a magyar nép fia vagy.”
