Élet-Stílus

Ne reménykedjünk abban, hogy a nők majd megváltják a világot

Mert a világmegváltás ma már nemen kívüli feladvány. Szakmákhoz, tudáshoz, erkölcshöz kötött.

Arra a kérdésre, hogy mikor fogják megváltoztatni végre, emberközpontúvá és nem pénzközpontúvá tenni a politikát a nők, a válasz szerintem az, hogy pont akkor, amikor a férfiak. A kérdés egyébiránt szexista is, mert mitől volnának mások a női politikusok, mint a férfiak, mitől volnának kevésbé anyagiasak, fogyasztás-centrikusak vagy emberileg jobbak?

Viszont a kérdés azon részével, hogy jó volna egy fogyasztás-centrikus és betegesen versengős kultúrából kiszabadulni, nos, éppenséggel ezzel lehet azonosulni. Azokban az észak-európai országokban, ahol kevésbé van szétszakadva a társadalom, kevésbé élesen anyagias a küzdelem, és alighanem emberközpontúbb is, ott tényleg több a női politikus. Gondoljunk csak a dán vagy az izlandi kormányra, de főként a finnre, ahol a 16 kormánytagból tíz nő. Nehéz azonban megmondani, melyik volt előbb: előbb jöttek a nők, akik aztán csináltak egy szociálisan érzékenyebb jóléti társadalmat, vagy előbb jött a szociálisan érzékeny jóléti társadalom, amelyben hajlamosabbak voltak szerepet vállalni a nők is. Nagyon úgy néz ki, hogy ez utóbbi forgatókönyv az, ami eddig megvalósult.

Vagy megpróbálhatnánk összehasonlítani a kanadai kormány női tagjait (ahol a tagok fele nő, igaz egy liberális miniszterelnök, Justin Trudeau hatására) az Egyesült Államok kormányának nőtagjaival. Szerintem azt találnánk, hogy maguk az amerikai nők is más karakterek, mint a kanadaiak Aztán ott van az angol vaslady, Margaret Thatcher vagy Ukrajna is kitermelt magából egy elég tipikus, az országra jellemző női vezetőt (Julija Timosenkót).

Julija Timosenko Fotó: MTI/EPA/Roman Pilipey
Julija Timosenko
Fotó: MTI/EPA/Roman Pilipey

Szembesülhetnénk azzal a ténnyel, hogy sokkal inkább hasonlítanak a női politikusok az országukra, mint egymásra. Clintonné nem véletlenül kért most Sanderstől bocsánatot, kicsit túllőtt a célon, de nem mert nő, hanem mert Amerikában eléggé elszabadultak a kampányküzdelmek. A nők, ha vezetők akarnak lenni, hát olyanná kell válniuk, mint amit az adott ország népe elvár egy vezetőtől – s nem egy nőtől. Régi felismerése ez egyébként a feministáknak, mármint az, hogy ha nő vagy és vezető szeretnél lenni, akkor viselkedj úgy, ahogy a férfiak. A feministák ebből arra következtetnek, hogy ez a férfiak miatt van így, de azt hiszem, hogy nem erről van szó: ez az adott kultúra és társadalom miatt van így.

Ha egy országban a jó kapcsolatokkal rendelkező, mindent megoldani tudó, ügyes és dörzsölt politikusokról gondolják az emberek, hogy ki tudják járni az ügyeiket, akkor az ügyes és dörzsölt politikusokat fogják hatalomba juttatni, nem pedig az önfeláldozókat és tisztességeseket.

Ha valaki nő, és itt akar érvényesülni, akkor dörzsöltnek és szélhámosnak kell mutatkoznia. Nem fogják szeretni, de meg fogják választani.

Óriásit tévedünk, amikor azt gondoljuk, hogy egy ember meg tudja változtatni a dolgokat. Nyilván alakítani, formálni tudja – meg hőssé is válhat -, de a dolog fordított: a siker kulcsa a többségi nyomásokhoz való alkalmazkodás. Ezért is másodlagos, hogy valakinek mi a neme, bár nyilván vannak a nemekkel kapcsolatban is előítéletek, de ezek nem annyira lényegesek, mint azt a nemek elnyomására visszavezetett magyarázatok láttatni szeretnék.

Nem hiszem például, hogy a brazil miniszterelnöknőt (Dilma Roussefet) nagyobb nyomás érte volna a neme miatt, és emiatt vált olyanná a politikai pályája, amilyen. Viszont nyomás érhette a korrupciós játékok oldaláról, amibe ha nem megy bele, aligha lesz elnök, de hogy belement, emiatt mára megbukott.

Dilma Roussef Fotó: Getty Images/Vanderlei Almedia
Dilma Roussef
Fotó: Getty Images/Vanderlei Almedia

A „Hogyan változtatják majd meg a nők a politikát?” kérdés azt feltételezi, hogy csak be kell juttatni valamiképp a nőket, csak helyzetbe kell őket hozni, és akkor minden sokkal jobb lesz. Ez naivitás. Előbb jobbá kell tenni a dolgokat, függetlenül attól, hogy milyen nemű vagy.

A női politikusok idealizálása helyett vegyük inkább tudomásul, hogy csak politikus van. Olyan ez, mint a „munkáshatalom”, mely fogalmat a szocializmus éveiben tanítottak, s attól kellett volna elájulnunk, hogy milyen nagyszerű és igazságos, hogy most munkáshatalom van, és nem az urak hatalma. Sőt, nemcsak igazságos, de ettől fogva részükről bölcs és jó döntések is kell szülessenek. (Marx ezzel a téveszmével ajándékozta meg a világot. Feministák szakirodalmában máig lehet találkozni azzal, hogy az alul lévőknek mivel érdekükben áll az uralmon lévőket megérteni, ezért bölcsebbek is.) Eközben a napnál is világosabban kiderült, hogy a munkások hatalma voltaképp még rosszabb, mert az urak legalább műveltek voltak és szocializálódtak a hatalomhoz, nem pedig belecsöppentek. (És az sem igaz, hogy az alul lévők okosabbak lennének pusztán az elhelyezkedésük miatt.) Végső soron azonban maga a fogalom az ellentmondásos, mert aki munkás, az nincs hatalmon, aki meg hatalmon van, az nem munkás.

Egészen hasonlatos ez a női politika dolog is. Lehet, hogy az illető valamikor nő volt (vagy férfi), de amikor politikus lett, akkor csak egyszerűen politikus. Nem az öltözködésben, de a beszédében, a gondolkodásban, az irányításban, a szakértelmében vagy a butaságában. Szexizmus is volna úgy feltenni egy kérdést, hogy “ön, kedves miniszter asszony, mint nő, mit gondol a honvédelemről, a gazdaságról, az oktatásról stb?”. Nálunk Magyarországon ezt még kevésbé érzékelik, de civilizáltabb országokban egyszerűen nem illik a nemre utalva egy kérdést megfogalmazni, hiszen az illető közgazdász, és nem női közgazdász, oktatáspolitikus és nem női oktatáspolitikus, tudós és nem női tudós stb. Amiképpen a férfiaknál nem teszik ki a hangsúlyt, hogy mint férfi mit gondol politikusként erről vagy arról, úgy a nőknél is tilos ez. (Természetesen más a helyzet, ha az alany épp a nemén keresztül akar megnyilvánulni.)

Lesznek női politikusok, emiatt cseppet se aggódjunk. (Ld. Angliában Theresa May lett az új brit miniszterelnök.) Kb. úgy, ahogy lesznek/lettek női sebészek, pilóták és villamosvezetők.

Általában tartunk egy férfi központú társadalomból egy női felé, ám hogy milyenek lesznek ezek a női politikusok, az jórészt attól függ, hogy a mostani férfi politikusok mit hagynak rájuk örökül.

Theresa May Fotó: Getty Images/Carl Court
Theresa May
Fotó: Getty Images/Carl Court

Bizonyára nincs teljesen igazam a fenti érveléssel, bizonyára van azért a nemek közt különbség. Antropológusoktól tudjuk, hogy a matriárkátusok nem a patriárkátusok tükörképei. Nem hoznak például létre a matriárkátusok olyan titkos társaságokat, mint amilyeneket a férfiak annyira szeretnek, sőt, ezen matriárkátus társadalmakban továbbra is működnek olyan „klubok”, ahová csak férfiak mehetnek, csak épp ezeknek különösebb hatalmuk nincs. Ellenben a nőket nem hozza lázba az ilyen nemileg homogén együttlét akkor sem, ha több férjük lehet és ők uralkodnak a családban.

A feminizmus egyebek közt a hatalom kérdésére összpontosít. A jogos problémája épp az, hogy a tőkések vagy a férfiak, a rabszolgatartók vagy a vállalati főnökök kihasználják és kényük kedvük szerint uralkodnak a kiszolgáltatottakon. Ám a női hatalom létrejötte során a helyzet nem javul, csak megfordul (még ha nem is pont tükörképeként).

Ne reménykedjünk tehát abban, hogy a nők majd megváltják a világot, mert a világmegváltás ma már nemen kívüli feladvány. Szakmákhoz, tudáshoz, erkölcshöz kötött.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik