A francia szobrász, Fréderic Auguste Bartholdi az 1869-ben megnyitott Szuezi-csatorna bejáratához, Port Szaid kikötőjébe tervezte meg óriási szobrát, mely egy egyiptomi (muszlim) parasztasszonyt ábrázolt volna, kezében óriási fáklyával.
Fotó: najiaoluo
Az Egyiptom fényt visz Ázsiába munkacímmel megszülető, fáklyájával a haladást szimbolizáló terv alapjául a világ hét csodájának egyike, a bronzzal borított, kővel kitömött rodoszi kolosszus szolgált, mely alig nyolcvan éven át, a Kr. e.225-ben bekövetkezett óriási földrengésig őrizte Rodosz városának kikötőjét.
Az ötlet azonban bármennyire is jónak tűnt, Iszmáíl egyiptomi alkirály mégsem volt vevő rá. A szobrász azonban nem adta fel, hogy elkészítse a kolosszus mását. Szerencsére vészesen közeledett az Egyesült Államok függetlenségi nyilatkozat kihirdetésének századik évfordulója, a franciák pedig mindenképp valamilyen ajándékot szerettek volna küldeni az Egyesült Államoknak, így gyorsan képbe került Bartholdi korábban elvetett terve, akit fel is kértek, hogy 1876-ra tervezze meg saját munkáját. A szobrász némi átalakítást végzett a tervein, a rodoszi kolosszus helyett immár Eugène Delacroix A Szabadság vezeti a népet című képének főalakja lett a modell, majd Amerikába hajózott a tervekkel.
Bartholdi egy ideig úgy vélte, hogy a legideálisabb hely a 46 méteres szobor számára a Central Park, vagy Manhattan csúcsa, de egy Staten Island felé tartó kompon végül meglátta az akkor még Bedloe’s Island néven ismert földdarabot, amelyen akkor a csillag alaprajzú Fort Wood pusztuló erődítménye állt. Az épület alapjai végül megmaradtak, erre került a Szabadság-szobor óriási talapzata, melyet az amerikaiak saját pénzükön építettek.
A szobor elkészítésénél nagysága miatt azonban komoly problémák léptek fel, így Bartholdi végül csak Gustave Eiffel segítségével tudta elkészíteni a 350 elemet, amelyet 1885-ben hajóztak át New York kikötőjébe.
Összeállítása néhány hónapig tartott, 1886. október 28. óta pedig ez New York, sőt, az Egyesült Államok egyik legnagyobb jelképe, talapzatán Emma Lazarus Új Kolosszus című versével. melynek záró sorai ma talán fontosabbak, mint bármikor:
Nem mint görögök-zengte érc-gigász
Tagjait szétvetve két part között,
Áll sós vizű alkony-kapunkban őrt
E fáklyás nagyasszony: a lángja láz,
Rab villám, s így ismeri hallomás,
Kitagadottak Anyja. Fényözönt
Hívón világnak int, s lágy szeme köt
Város-párt rév köré: légnemű lánc.
“Óhazák, dús kincs nem kell!”, néma bár,
Kiáltja. “Jöjjön fáradt, nincstelen,
A tömeg, mely szabadságért zihál:
Nyomorgó söpredéktek kell nekem.
A viharvert hontalanokra vár
Arany kapum, hol fáklyám emelem.”
Noha a szobor nem az emigrációra reflektálva készült, mégis néhány éven belül annak szimbólumává vált, mivel a bevándorlókkal és menekültekkel teli hajók mindegyike a fáklya és a tündöklő arc alatt haladt át, amely mintegy köszöntötte az érkezőket.
A szobor elkészülésének néhány fázisa:
