Az akasztófán öt férfi lógott, mellettük hatalmas karók álltak, azokon két jókora kerék, küllőik közé fűzve egy-egy darabokra tört emberi test. Egyikük, valószínűleg Sárközi György levágott feje egy harmadik karón himbálózott
– így írja le ma a korabeli látványt Kele Fodor Ákos a mostanra nyomtalanul eltűnt vesztőhelynél állva.
Kemence és Perőcsény határán, a két falut összekötő országút mellett egykor akasztófa hirdette a törvény erejét és mindenhatóságát. Kemence a XVIII. század második felében Hont vármegye központjaként működött, az itteni vármegyeházán tartották fogva és szabtak ítéletet a környék gonosztevőire. És itt történt 1782-ben a magyar történelem talán legsúlyosabb, önmagát gerjesztő tömeghisztériával kísért justizmordja, azaz a vádlottak rovására elkövetett bírói tévedése.
A térség 17 településéről összefogdosott cigány embereket, nőket és férfiakat vádoltak többrendbeli rablógyilkossággal, illetve, amiért az ügy európai hullámokat vert a sajtó jóvoltából: emberevéssel. A bírák bizonyítékok híján – sem károsult, sem eltűnt személy, sem holttest, de még egy emberi csont sem került elő – a kínzással kicsikart beismerő vallomások alapján hozták meg elrettentő ítéletüket:
A kivégzések 1782. augusztus 22-én Báton kezdődtek, ahol felakasztottak, lefejeztek, kerékbe törtek és felnégyeltek 13 embert, majd két nappal később „fő attrakcióként”, mintegy kétezres tömeg előtt, lovas katonaság oltalmában Kemencén kísértek vesztőhelyre 15 férfit és nőt: kerékbe törés, lefejezés, akasztás, felnégyelés. A kivégzések augusztus 26-án folytatódtak Csábon, ahol hét nőt lefejeztek, négy férfit felakasztottak, kettőt kerékbe törtek – több tucatnyian vártak még hasonlóan súlyos büntetésre, amikor a császár közbelépett. Történetünket azonban a jelenben kezdjük.
Robbant a gyűlölet, a félelem és az előítélet
Évekig tartó levéltári kutatómunka, terepbejárások és szakértőkkel való egyeztetések után a napokban jelent meg Kele Fodor Ákos könyve Honti hantok címmel. A regényesszében az áldozatok szemszögéből mutatja be az eseményeket, megpróbál válaszokat találni a miértekre, megérteni, de legalábbis lefesteni az akkori állapotokat. A kivégzések 242. évfordulóján, 2024. augusztus 24-én szűk körű emléktúrát szervezett a hajdani vármegyeházától a kivégzések – egyelőre feltételezett – helyszínére, amin mi is részt vehettünk.
Az egész egy csip-csup lopási váddal indult, majd az egymás után napvilágra kerülő, egyébként teljesen hamis részletek olyan tömeghisztériát generáltak, hogy a vizsgálatot végző személyek már az éjszakát sem merték a megyeházán tölteni. »Cigány banditák« támadásától rettegtek
– mondja a 24.hu-nak Kele Fodor Ákos.
Mária Terézia 1761-ben írta elő a vándorló cigányok letelepítését, adófizető, földművelő népességként akarta beolvasztani őket a társadalomba. Brutális szabályok léptek életbe, elvették és parasztcsaládokba adták a gyerekeket, betiltották a cigány nyelveket, a magyar mestereket cigány munkaerő alkalmazására kötelezték, és még hosszan sorolhatnánk. A kényszer természetesen ellentéteket szült, a cigányok letelepedni nem akartak, a magyarok pedig parancsszóra befogadni őket, miközben a gyűlölet, a félelem és az előítélet egyre csak nőtt. Végül Hont vármegyében robbant 1782-ben, immár a kalapos király, II. József uralkodása idején.
Egy márciusi napon ismeretlenek élelmiszert loptak a felsőalmási jegyző kamrájából és a viszokai mészárszékről, amiért a hatóságok őrizetbe vették a környéken tartózkodó cigány család néhány tagját. Annak rendje és módja szerint a kemencei vármegyeház tömlöcébe zárták őket, és megkezdték a kihallgatásukat, pontosabban beismerő vallomást és társaik feladását próbálták tőlük kikényszeríteni.
