A magyar seregek 544 éve, 1479. október 13-án szálltak szembe Kenyérmezőnél az Isza bég vezette portyázó oszmánokkal, akik a csatát megelőző napokban végigfosztogatták Erdély déli részét. Báthory István erdélyi vajda és Kinizsi Pál főkapitány egyesült serege a véres megsemmisítő győzelmet arattak a törökök felett, és hosszú időre elvették a szultánok kedvét a magyarországi háborúskodástól – írja a Rubicon.
Fosztogatók Magyarországon
Bár II. Mehmed szultán 1456-os sikertelen, Nándorfehérvár elleni támadása után a Porta sokáig nem indítottak támadást Magyarország ellen, de a balkáni királyságokból kialakított szandzsákok bégjei a gyakran szerveztek portyázó hadjáratokat a királyság területére, amelyek célja a zsákmányszerzés mellett az ellenfél folyamatos pusztítása, gyengítése volt.
A fosztogatások ellen a határ őrei gyakran tehetetlennek bizonyultak, így a Délvidék néhány évtized alatt nagyon komoly veszteségeket szenvedett el. A pusztítás hosszú távú következményeit az 1458-ban trónra kerülő Hunyadi Mátyás is belátta, és bár nem tudott hadjáratot indítani a török kiűzésére, arra mégis képes volt, hogy a Balkánon kialakított ütközőzónát tovább szélesítse: erre szolgált a boszniai Jajca 1464-es bevétele, majd Zvornik elfoglalása 1476-ban.
Mátyás számított rá, hogy a szultán előbb utóbb komoly erőkkel lendül majd támadásba a magyar terjeszkedés megtorlásaként, ezért Báthory István erdélyi vajdát, Kinizsi Pál délvidéki kapitányt és Vuk Brankovicsot, a magyar uralom alatt álló szerb területek vajdáját is készenlétbe állította.
Kezdetét veszi az ütközet
Az összegyűlt oszmán erők ősszel a Havasalföldön keresztülvágva, a Lator folyó forrásvidékén átkeltek a Kárpátok hágóin, és három nap alatt állítólag több száz erdélyi települést égettek fel, miközben rengeteg kincset, élelmiszert és foglyot – elsősorban nőket és gyerekeket – raboltak össze.
Báthory vajda nem támadt azonnal a portyázó oszmánokra, hanem – a lakosság nagy részét a hegyekbe menekítve – kivárta, míg az ellenség a rablásban elfárad, a vagyonszerzéstől pedig elkényelmesedik. A Kenyérmezőn vívott ütközetre már akkor került sor, amikor Isza bég seregei a hazatéréshez készülődtek: a feltehetően szintén 20 000 fős magyar sereg október 13-án valószínűleg éppen a táborbontás jelére állt hadrendbe a csatamezőt szegélyező erdő rejtekében. A síkságra vonuló keresztény katonákat látva Isza bég úgy döntött, vállalja az összecsapást, és hamarosan egy oszmán vitézt küldött Báthoryék elé, hogy az csúfolódásával és köpködésével párbajt provokáljon ki valamelyik magyar vezértől. A krónika szerint a megmérettetést végül a vajda egyik szász vitéze vállalta, akinek győzelme egyúttal megadta a jelt az összecsapásra is.
Mivel a magyar seregben számos nehézfegyverzetű harcos küzdött, Báthoryék a csata kezdetétől fogva fölényben harcoltak, ennek ellenére a bátran támadó Isza bég kis híján a maga javára döntötte el az ütközetet. A nemes úr élete és a csata sorsa egy Nagy Antal nevű közvitéz hősiességén múlt, aki kimenekítette a sérült Báthoryt a törökök gyűrűjéből, ezzel pedig megakadályozta a teljes összeomlást.
Több ezer halott
Nem mindegyik oszmán vezér tanúsított olyan bátorságot, mint Iszabég: Ali bég meglehetősen gyáván viselkedett, és elmenekült Kinizsi rohamra készülődő csapatai elől. Ezután kiszolgáltatottá vált a török sereg egyik oldala, így az ádáz küzdelemben Isza bég rövid időn belül súlyos sebet kapott, ez a fejlemény pedig a portyázók maradékát is futásra késztette. A legtovább IV. Basarab gyalogosai tartottak ki Báthoryékkal szemben, az ő alakulatuk viszont a csata végére szinte teljesen megsemmisült.
A vérengzéstől egyedül azok menekültek meg, akikről a magyar vezérek úgy gondolták, hogy értük később komoly váltságdíjat fognak fizetni. A kenyérmezei diadal jelentős fegyvertény volt, amely nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a határ menti török aktivitás a következő években csökkenni kezdett, majd az új szultán, II. Bajazid békét is kötött Mátyással.
