Mint minden évben, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) idén is figyelmeztetett, hogy lakott területen a varjúfélék, különösen a dolmányos varjak április végétől induló, és akár június közepéig tartó fiókareptetésekor számíthatunk madártámadásokra. Arról van szó, hogy a szülők aktívan és agresszívan védelmezik a fészket elhagyó, de még nagyon ügyetlen, sokszor röpképtelen kicsinyeiket.
A fiókáját védő varjú
Az ember észre sem veszi, hogy a fióka valamelyik közeli bokor alján, lombok mögött rejtőzik, de a szülők sem tudják, hogy épp nem varjúhúsra fáj-e a fogunk. Ilyenkor iszonyú ricsajt csapnak, mintha veszekednének velünk a közeli fákról, és a fejünk felé repülve próbálnak elijeszteni.
Az utóbbi időben a települési varjúpopulációk sokasodásával több járókelőnek lehet ilyen élménye, egyesek csak nevetnek a perlekedő, fenyegető madarakon, másokban viszont komoly ijedtséget keltenek. A baj abból származhat, ha a pánikszerűen menekülő ember elesik, lelép az úttestre stb. – a madárnak nem célja, hogy sérülést okozzon, csupán távozásra akar bírni. Sok ilyen történettel és videóval találkozhatunk a közösségi médiában, ám egy közelmúltban történt eset az országos média figyelmét is felkeltette.
Ahogy arról elsőként a Népszava beszámolt, egy XV. kerületi óvodába két mentőegységet is riasztottak varjútámadás miatt, kórházba senkit nem szállítottak, ám a helyszínen hat gyereket és egy felnőttet kellett ellátni. Az eset kapcsán megkerestük Orbán Zoltánt, az MME szóvivőjét, hogy mivel magyarázható a szokatlanul vad viselkedés. Válasza azonban egészen más megvilágításba helyezi a történetet:
A rendelkezésre álló információk alapján felmerülhet, hogy itt nem fiókavédelemről van szó, hanem emberek által nevelt, agresszív »vérvarjú« állhat a háttérben.
Ember neveli a „vérvarjút”
A konkrét eset tudományos igényű feltárása lehetetlen, ám a jelenség egyszerre érdekes és aggasztó. Maga a vérvarjú szó a média alkotása, tavaly egy újlipótvárosi támadássorozat alkalmával született, és ha kicsit szenzációhajhásznak is tűnik, remekül szemlélteti a különbséget a rendszerint ártalmatlan, teljesen természetes fiókavédő, és a szóban forgó abnormális viselkedés között. Lássuk, miről van szó.
Megesik, hogy jószándékú emberek árvának gondolt varjúfiókákat magukhoz vesznek és felnevelnek. Csakhogy egy vadállat attól még vadállat marad, az évezredes háziasítást nem pótolja a legodaadóbb gondoskodás sem. Az így nevelt állat elveszíti félelmét az embertől, ráadásul összeköti az élelemmel. Innentől kezdve pedig a folytatás az adott faj és egyed vérmérsékletén múlik.
A fiatal állatok, így a varjúfiókák nagyon agresszíven tudják követelni az élelmet a szülőktől, a gondozó embertől, rászáll az ember vállára, fejére, csipkednek. A szakember megjegyzi, Hitchcock kultikus filmjében ezt használták ki a madártámadások eljátszására. Az otthon nevelt varjak természetes viselkedésüknél fogva rendkívül „pofátlanok”: mindent ellopnak, felborogatnak, terrorizálják a családtagokat. Képtelenség velük együtt élni a lakásban, így a történet vége általában az, hogy örök érvénnyel kinyitják nekik az ablakot – vagy csak egy óvatlan pillanatban meglépnek otthonról.
„Csak” szórakozott az ovisokkal?
Az ilyen madarak az emberektől odakint sem tartanak, és továbbra is élelmet követelnek tőlük a varjú létükből fakadó vehemenciával, ami rendkívül ijesztő. Sőt:
Egyes varjaknak megtetszhet, hogy pánikszerűen menekülnek előlük az emberek, ilyenkor unalmukban, szórakozásként, szinte vadászva ránk, ijesztgethetnek bennünket. Még nagyobb baj, hogy egy-egy ilyen madártól a többiek is eltanulhatják a természetellenes viselkedést
– emeli ki a madarász szakember.
És miből gondolhatjuk, hogy az újpalotai óvodában ilyesmiről lehet szó? Onnan, hogy a két támadásforma erősen eltér egymástól. A fiókáit féltő madár inkább szemből támad, jól látható módon, megadva a menekülés lehetőségét, hiszen ő sem szeretne megsérülni egy „összecsapásban”. Nagydarab, dominánsnak tetsző emberekre csap le, elsősorban férfiakra, mert őket tekinti fő veszélyforrásnak.
Ezzel szemben a „vérvarjú” általában hátulról érkezik, a fejet és a nyak környékét célozza: teszi ezt ugye szórakozásból, hogy minél nagyobb riadalmat okozzon, illetve mint említettük, ez az élelem kikövetelésének is a módja „varjúnyelven”. És ami a lényeg, ez a viselkedés inkább a kisebb, gyengébb célpontokra, gyerekekre, nőkre, idősekre irányul.
Mi vagyunk az erősebbek
Tavaly Újlipótváros Duna-parti sávját terrorizálta egy dolmányos varjú, amivel a média is sokat foglalkozott. Esetében megfigyelték, hogy miután „kiszórakozta magát”, mindig ugyanabba az irányba távozott Buda felé. Illetve évekkel korábban egy idősotthon lakóit terrorizálta hosszú ideig egy dolmányos varjú – mint kiderült, a madarat az ott élők nevelték fel, és nem tett mást, mint visszajárt táplálékért és játszani. Csakhogy a kifejlett madár csipkedése, hajhúzása, fejre repülése már egyáltalán nem volt vicces.
2021-ben az újlipóti Duna-parton:
Orbán Zoltán hangsúlyozza: az ilyen deviáns viselkedés minden esetben az emberi beavatkozás következménye. Alapszabály, hogy egyetlen vadállatot sem nevelünk otthon: ha mondjuk egy ember nevelte medve megöli a „gazdáját”, az nem az állat hibája. Ugyanígy a „vérvarjú” is csak azt teszi, amit ösztönei, tapasztalatai diktálnak.
És mit lehet tenni ilyen esetekben? Általánosságban keményen, támadólag fellépni, odacsapni, elijeszteni. Azért csak mi vagyunk az erősebbek, bár a modern ember lassan már „életrevalóságát” is kezdi elveszíteni, tanulságosak a szakember szavai: „száz éve kinevették volna azt, aki varjútámadásról panaszkodik”.
A fiókaféltésből eredő támadások ellen is eréllyel védekezhetünk, illetve az sem árt, ha tisztában vagyunk a környék varjúfészkeinek elhelyezkedésével, és ebben a legfeljebb másfél hónapos időszakban tiszteletben tartjuk a madarak igényeit is. A szülők, a pedagógusok – különösen az óvodákban – magyarázzák el a gyerekeknek március-áprilisban, hogy a varjak is ugyanúgy féltik és védik a fiókáikat, mint mi, emberek a gyerekeinket.
Tanítsuk meg nekik, hogy ilyenkor mit kell tenni – ne szaladjunk el, tömörüljünk össze, és hadonászva, kiabálva, akár énekelve-nevetgélve mi ijesszünk a varjúra. Ha pedig fiókát látunk a talajon vagy az alsó ágakon, messzire kerüljük el, amíg a szüleik el nem vezetik.
