Az évek óta húzódó orosz–ukrán konfliktus 2022 elejére az orosz katonai mozgások következtében ismét kiéleződött. Heteken át folytak a találgatások a helyzet kimenetelét illetően, a teljes inváziót a szakemberek többsége extrém lehetőségnek tartotta.
Oroszország február 21-én ismerte el a szakadár luhanszki és donyecki népköztársaságokat, Vlagyimir Putyin pedig még aznap este hosszú televíziós beszédet tartott. Ennek elején az orosz elnök történelmi fejtegetésbe kezdett.
A modern Ukrajnát teljes egészében Oroszország hozta létre, egészen pontosan a bolsevik, kommunista Oroszország
– mondta, hozzátéve, hogy Lenin ártott Oroszországnak azzal, hogy megalkotta Ukrajnát. A beszédben Putyin arra is kitért, hogy Oroszországot kirabolták a Szovjetunió 1991-es összeomlásakor.
Február 24-én, a korai órákban megindult az Ukrajna elleni támadás. A harcok jelenleg is folynak, a 24.hu élőben közvetít az eseményekről.
A háború kapcsán Ukrajna történetéről Gyóni Gáborral és Mezei Bálinttal, az ELTE BTK Kelet-, Közép-Európa Története és Történeti Ruszisztikai Tanszék oktatóival beszélgettünk. A kutatók azokat a – több száz évre visszanyúló – narratívákat is felelevenítették, amelyek máig táplálják az ukrán–orosz ellentétet.
Az ukrán állam születése
Mezei Bálint szerint az első független, modern ukrán államot valójában nem az oroszok teremtették meg. 1917 és 1920 között létezett egy Ukrán Népköztársaság, illetve egy még rövidebb életű Nyugat-Ukrán Népköztársaság, amely aztán beolvadt előbbi államalakulatba. Bár a köztársaság kezdetben a föderatív Oroszország részeként definiálta magát, 1918 januárjában deklarálta a függetlenségét.
„Az az állítás, hogy az első ukrán államkezdemény az Ukrán Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság lett volna, ebben a formában nem állja meg a helyét. Az már más kérdés, hogy az 1920-ra egészen Kijevig előrenyomuló lengyel–ukrán szövetséget utóbb a Vörös Hadsereg Varsó alá szorította vissza, és ezzel megszűnt annak lehetősége, hogy Kijev valamiféle lengyel államalakulat része legyen. 1922-ben aztán létrehozták a Szovjetuniót, és ennek részét képezte az ukrán tagköztársaság is” – nyilatkozta lapunknak a történész.
Mint Gyóni Gábor kiemelte, tény, hogy a mai Ukrajna az egykori Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság (USZSZK) utódja. „Amikor az orosz elnök a modern Ukrajna történetében a bolsevikok szerepét hangsúlyozza, csak részben van igaza, mert például azt is szokta mondogatni, hogy Ukrajnát úgy hozták létre, hogy orosz területeket hasítottak ki.
Ez így biztosan nem igaz, mert a bolsevikok az Ukrán SZSZK-t azokon a területeken alakították ki, amelyek eleve ukrán többségűek voltak.
Sőt, még azt is lehet mondani, hogy a bolsevikok által létrehozott Ukrán SZSZK kisebb is volt valamivel, mint a tulajdonképpeni ukrán területek, mert a 20. század elején még a Kubány vidéke is ukrán többségű volt” – mondta a kutató. Gyóni Gábor hozzátette, egyes ukrán nacionalisták egyébként még mindig követelik a ma Oroszországhoz tartozó Kubány Ukrajnához csatolását.
Mezei Bálint szerint az 1920-as évek Ukrajnában a lenini korenyizácija (meggyökeresedés) jegyében teltek. A viszonylagos szabadság, az új gazdaságpolitika (NEP) korában az ukrán kultúra rengeteget fejlődött, és a tagköztársaság kommunista pártjának vezetésébe is nagy számban kerültek be ukránok. A közoktatás elsöprő többsége ukrán nyelvű volt, színházak és egyéb kulturális intézmények alapultak, az analfabetizmust pedig szinte teljesen felszámolták. Megindult a városokba való beáramlás is, aminek következtében nőtt az ukrán városi lakosok száma. A korenyizácija egyébként Szovjetunió-szerte hasonló hatásokkal járt.
Korenyizácija helyett ruszifikálás
Amikor az Ukrán Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság 1922-ben 445 ezer négyzetkilométeren megszületett, mintegy 26 millió lakosából 19 millió volt ukrán nemzetiségű. Lengyelországban és az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaságban az 1920-as években további 4-4 millió ukrán élt – több, mint amennyi orosz az USZSZK-ban összesen.
A helyzet ugyanakkor az 1920-as évek végére gyökeresen megváltozott. „Joszif Sztálin akkorra döntő befolyásra tett szert a párton belül, és nemcsak a NEP-pel számolt le, hanem az egész korenyizácijával is” – nyilatkozta Mezei Bálint. Az 1930-as évek elejétől aztán egyértelműen megindult a ruszifikálás folyamata, a nemzetiségi kultúra fokozatos visszaszorítása. Emellett jelentős társadalmi átalakulás is zajlott: a mezőgazdaság kollektivizálásával párhuzamosan elkezdődött az erőszakos iparosítás, rengetegen áramlottak a falvakból a városokba, és hatalmas tömeget vontak ki a mezőgazdaságból. Részben ez vezetett végül a milliók életét követelő élelmiszer-ellátási katasztrófához, ukrán terminológiában a holodomorhoz – éhínségek egyébként a Szovjetunió más régióit is sújtották a korszakban.
A NEP és a sztálini politika közötti különbségek a demográfiai adatokban is érzékelhetők. Míg 1926-ra 1922-höz képest 3 millióval, 29 millióra nőtt az USZSZK népessége, addig 1939-ig látványosan lelassul a populáció növekedése: az évtized végén még „csupán” 31 millióan éltek a területen. Érdekes adat továbbá, hogy bár az 1926-os népszámláláskor a teljes Szovjetunióban 31 millió fő vallotta magát ukránnak, a ruszifikáció eredményeként 1939-re már csak 20 millióan maradtak.
Mezei Bálint szerint az 1941-es német támadás idején az Ukrán Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság népességének harmada már városokban lakott, a városiak többségét pedig a korábbi időszakkal ellentétben immár ukránok adták. Korábban Odessza, Kijev és Harkov például mind túlnyomóan orosz többségűnek számítottak. A nagy iparosítással együtt tehát megindult főként a Dnyepertől nyugatra fekvő városok „elukránosodása” is. Itt érdemes kiemelni, hogy sokan a ruszifikáció idején tanulnak meg írni és olvasni, ezért nagy számban akadtak olyanok, akik, bár ukrán nemzetiségűnek vallották magukat, mégis oroszul beszéltek.
Gyóni Gábor hozzátette, míg a 20. század elején az oroszok nagyjából kétszer annyian voltak, mint az ukránok, az arány a század végére 3:1-re módosult. Ami a mostanában sokat tárgyalt Donbaszt érinti: a térségbe a második világháborút követően települtek be nagy számban oroszok, részben azért, mert a háborús pusztítás Ukrajnában bizonyult az egyik legjelentősebbnek, és új emberekre volt itt szükség.
Kik Kijev örökösei?
Az orosz–ukrán ideológiai ellentét alaposabb megértéséhez nem árt jóval korábbi időkre is visszatekinteni. A mai orosz, fehérorosz és ukrán kultúra előzményének egy, a 9. században megszületett államalakulat, a Kijevi Rusz tekinthető. Ezen állam története csúcspontján európai mércével is tényezőnek számított – Bölcs Jaroszláv nagyfejedelem (1019–1054) gyermekei például jelentős dinasztiák tagjaivá váltak, hogy a magyar történelemről is szót ejtsünk: egyik lánya a későbbi I. András felesége lett. A kelet-európai szláv törzsek területén létező, heterogén összetételű nagyfejedelemség a mongol hódításig, a 13. századig állt fenn.
Gyóni Gábor szerint a Kijevi Ruszt az ukránok és az oroszok egyaránt magukénak tekintik, igaz, kicsit eltérő módon. Oroszország először a 17. század közepén szerzett meg ukrán területeket egy, a lengyelek ellen folytatott háború után. A harcok lezárásaként az ukránok lakta területet felosztották a két fél között, Oroszországhoz a Dnyepertől keletre eső régió került – a történelemben később is előfordult, hogy a lengyelek és Moszkva ukrán területeket osztottak fel.
„1674-ben állítottak össze egy könyvet Kijevi szinopszisz címmel, amely tulajdonképpen az orosz történetfelfutás alapja lett” – mondta a 24.hu-nak Gyóni Gábor. Ezen narratíva szerint az orosz történelem a Kijev–Vlagyimir–Moszkva vonalra húzható fel, az orosz történelem tehát Kijevben kezdődik, az ukránok – ahogy akkor nevezték őket, kisoroszok – pedig a nagyoroszok testvérnépét alkotják. „Kijev Oroszországhoz való csatlakozása eszerint a történelmi igazságosság beteljesülésének tekinthető” – tette hozzá.
Az ukrán történeti megközelítés azonban merőben eltérő. Ennek első összefoglalása a 18. századra datálható: A ruszok történetének szerzője ugyanúgy ismeretlen, mint a Kijevi szinopsziszé, és hasonló módon vált az ukránoknál a történetírás alapjává, mint a Kijevi szinopszisz az oroszok esetében.
„A ruszok története már azt mondja, hogy a Kijevi Rusz igazi örökösei a déli ruszok, akik ekkor még nem ukránoknak hívták magukat. Kijev öröksége tehát nem a moszkáloké, vagyis az oroszoké. Ez a későbbi ukrán történetírás némely műveiben úgy formálódik tovább, hogy Moszkva tulajdonképpen az Arany Horda, a tatárok örököse” – nyilatkozta Gyóni Gábor, hozzátéve, hogy ezért is volt tervben mostanában, hogy átnevezzék az országot Ukrajna-Russzá, ami szintén a Kijevi Rusz örökséget hangsúlyozná. A kutató szerint a mai ukrán nacionalisták körében egyébként már az a gondolat is népszerű, hogy az oroszok nemcsak az ukránok történelmét, még a nevüket is ellopták.
Többszáz éves ellentét
A ruszok történetének van egy másik fontos alapvetése. Az úgynevezett déli rusz a középkorban lengyel–litván fennhatóság alá került, a mű ezt pedig a tatárok uralma alóli felszabadulásként interpretálja. Az orosz történetírásban ezzel szemben a folyamatot Kijev lengyel-litván megszállásának tekintik.
Gyóni Gábor szerint az ukrán narratíva alapján innentől egészen a 16. századig, az erőszakos polonizálásig, gyakorlatilag aranykorát élte a Déli Rusz. A polonizálás ugyanakkor végül mégis a Bohdan Hmelnickij vezette kozákok felkeléséhez, valamint az oroszokhoz való csatlakozáshoz vezetett. „A ruszok történetében egyfajta kozák romantika is van, a műben a kozákok a demokratizmus megtestesítői az északi oroszokkal szemben, akik mindig a zsarnokságot képviselik” – mondta a kutató a 24.hu-nak. Gyóni Gábor úgy látja, a több száz éve elágazó ukrán és orosz történeti gondolkodás hatásai ma is meghatározók, jelentőségük a mostani konfliktusban is felismerhető.
Végezetül érdemes kicsit visszatérni ismét a 20. századba. Gyóni Gábor szerint a bolsevikok a nemzettudat szempontjából is komoly fordulatot hoztak. 1917-et megelőzően az orosz szemléletre a már fentebb vázolt trijegyinaja eszmeiség volt jellemző, ennek lényege, hogy egy egységes orosz nemzet van, amely a fehér-, a kis- és a nagyoroszokból tevődik össze. „Amikor Putyin arról beszél, hogy az oroszok és az ukránok egységes nép, lényegében ehhez a narratívához tér vissza” – mondta a történész.
A bolsevikok ehhez képest hittek az oroszországi népek önrendelkezésében, önálló nemzetként ismerték el az ukránokat – és a beloruszokat –, ezen személet pedig a sztálini ruszifikáció ellenére is fennmaradt. „Ezért volt az, hogy az ukrán nemzettudat hívei alkalmasint nemcsak az ukrán nacionalistákhoz áramlottak, hanem a bolsevikokhoz is” – emelte ki. A jelenség egyébként Mihail Solohov Csendes Donjában is megjelenik: a főhős Grigorij Meljehov az első világháború idején egy kórházban éppen egy lelkes ukrántól hall először a bolsevikokról.
