Életemben nem vadásztam, és nem is tervezek. Nem vagyok a vadhús nagy rajongója, és valahogy sosem leltem örömömet az állatok elpusztításában – még a pókot is megtűröm a környezetemben, legfeljebb akkor teszem ki, ha valamelyik fóbiás rokon, barát vagy ismerős inkább megölné a szerencsétlen ízeltlábút.
Ennek ellenére el tudom fogadni, hogy sokakat megmozgat a téma, elvégre egy, a fajunk fennmaradásához egykor még elengedhetetlen ősi tevékenységről van szó, amely bizonyos körökben ma is a társasági élet alapja. Ha nem trófeavadászokról van szó, hanem olyanokról, akik szakmai alapon próbálnak hozzájárulni a vadgazdálkodáshoz, esetleg egy fenntarthatóan működő őslakos-közösségben vadásznak – ilyenek Magyarországon értelemszerűen nincsenek – még inkább megértő vagyok.
Bár a legális vadászat egyes formáival szemben komoly fenntartásaim vannak, tudom, hogy a helyzet pusztán természetvédelmi értelemben nem egyszerű, a vadász önmagában nem feltétlenül jelent fenyegetést az élővilágra, sőt, bizonyos helyzetekben szükség is van rá. Éppen ezért nem mondanám magam en bloc vadászatellenesnek.
Az úgynevezett zöld témák iránt érdeklődő újságíróként az Egy a Természettel – Vadászati és Természeti Világkiállításra kifejezetten kíváncsi voltam, a bevezetőből viszont sejthető, hogy nem is annyira az esemény vadászati része vonzott. Ahogy a kiállítás hivatalos oldalán olvasható, és miként a megnyitást megelőző nyilatkozatokból is kiderült, a rendezvényen kiemelt figyelmet szántak a természet, illetve a természetvédelem kérdéseinek.
Kíváncsian vártam, miként hozzák össze a vadászat és a természetvédelem területét. Már csak azért is, mert sokak számára a két téma kapcsolódása annyiban ki is merül, hogy a vadászok súlyos károkat okoznak a biológiai sokféleségnek.
Mielőtt azonban részletezném, hogy a kiállításon miként igyekeztek bemutatni a két terület viszonyát, érdemes alaposabban körbejárni a vadgazdálkodás, a trófeavadászat és az élővilág megóvásának ellentmondásoktól nem mentes hálóját. Azt is fontos kiemelni, hogy a vadászatkritikának egyaránt van állatjóléti-etikai, valamint ökológiai-természetvédelmi irányvonala, az egyik számára az állatok szenvedésének elkerülése, a másiknak pedig az ökológiai stabilitás megőrzése a fontos. Ebben a cikkben inkább utóbbira koncentrálunk.
A vadászok a természet védelmezői?
A vadászati világkiállítást nem csupán minimum 17 milliárd forintos költségvetése miatt érte sok bírálat, többen azt kezdték el boncolgatni, hogy 2021-ben miért népszerűsítik még egyáltalán a vadászatot. Sok kutató szerint napjainkban az emberi tevékenység következményeként egy újabb kihalási hullám indult meg, számos faj egyedszáma elképesztő ütemben csökken, a problémára pedig már a közvélemény is felfigyelt. A Szubszaharai Afrikában oroszlántetemekkel pózoló gazdag nyugatiak tömegekben váltanak ki ellenérzést. Ha a technológiai, utazási és anyagi lehetőségeket nem nézzük, és csakis a megítélést vesszük figyelembe, van benne igazság, hogy sosem volt ilyen nehéz vadásznak lenni.
Egyre több a próbálkozás arra, hogy ökológiainak és természetvédelminek mondott szempontokkal legitimálják a tevékenységet, különösen a trófeavadászatot, erre pedig itthon is láthatunk példát. A kiállítás megnyitója előtt nem egy nyilatkozat született, melyben a rendezvény szószólói a vadászat természetvédelmi értékét hangsúlyozták. Nagy István agrárminiszter egyenesen úgy fogalmazott, hogy a vadászok a legaktívabb természetvédők közé tartoznak, míg Semjén Zsolt arról beszélt, ahol betiltották a vadászatot, ott romlik a vadállomány.
A sokak számára megdöbbentő vagy egyenesen hihetetlen kijelentéseknek van némi szakmai alapja. A vadászatnak valóban lehetnek ökológiai vagy természetvédelmi funkciói, gondoljunk csak bele, Magyarországon például elenyésző számban élnek olyan ragadozók, amelyek képesek befolyásolni a nagy testű növényevők populációit – az már más kérdés, hogy a hiány fő oka is éppen a vadászat, pontosabban a letűnt korok vadászata. Ily módon a vadgazdálkodásban szükséges beavatkozni az állományokba, a gond az, hogy sok térségben, köztük hazánkban, a szabályzás nem tudományos, szakmai alapon zajlik.
Kevés adat, sok összeférhetetlenség
Egyes érvek szerint a hobbivadászat az állomány szabályzásával és az engedélyekből befolyó díjakkal támogatja az élővilág megóvását, ráadásul megélhetést is biztosít, gyakran alacsony jövedelmű régiókban. Bizonyos jelentések alapján Afrikában a nagyvadak vadászata komoly piacot jelent, és évi 200 millió dollár bevételt hoz, melyet aztán részben a természetvédelembe forgathatnak vissza – igaz, a jellemzően az ökoturizmuson alapuló helyi idegenforgalomból ennek többszöröse folyik be.
Egy idén publikált tanulmányban Enrico Di Minin, a Helsinki Fenntarthatóság-tudományi Intézet munkatársa és kollégái azt írták, nagyon kevés vizsgálat foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy a trófeavadászat hol és miként járul hozzá a természetvédelmi munkához. Az adathiányon felül sok esetben ráadásul az összeférhetetlenség is nehezíti a helyzet értékelését.
2019-ben egy komoly felháborodást kiváltó nyílt levélben 133 kutató arról írt, hogy a trófeavadászat betiltása nem segíti az állatok védelmét, sőt ronthat a biodiverzitáson. Dr. Amy Dickman, az Oxfordi Egyetem zoológusa és társai úgy érveltek, hogy a tevékenység megszüntetésével a korábban vadászatra használt területek átalakulnak, az élőhelyek pusztulni kezdenek, valamint nő az állatok és emberek közötti konfliktusok száma. Mindez végül még nagyobb kárhoz vezet, mintha meghagynák az adott terület eredeti, vadászati funkcióját.
Dickman szerint, noha a vadászatot kollégáival nem támogatják, igenis szükséges van rá, hogy a vadon ne alakuljon át – például termőfölddé. A szakember azt javasolta, hogy a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) előírásait szigorúan betartva folytassák a tevékenységet.
A nyílt levelet rengeteg kritika érte állatvédelmi és ökológiai szervezetek, illetve szakemberek részéről. Utólag ráadásul az is kiderült, hogy Dickman azon Ruaha Carnivore Project alapító-igazgatója, amely a múltban a Dallas Safari Club és a Safari Club International vadászati csoportoktól kapott támogatást. Nem ez az egyetlen ismert példa, amelynél a látszólag szakmai érvelés hátterében összeférhetetlenség húzódik.
Átpolitizált téma
Jordán Ferenc rendszerökológus szerint az adathiány Magyarországon is gondot jelent. Noha a jellemzően nagyvadakra fókuszáló vadbiológusok foglalkoznak a témával, a kutató úgy látja, mindig kérdéses, hogy az érintettek mennyire vannak nyomás alatt, mennyire tudnak tisztán szakmai alapon megszólalni, illetve hogy milyen információkhoz jutnak hozzá.
„Valójában sokszor nem tudjuk a vadállomány pontos méretét, és azt sem tudjuk, hogy mit kellene kezdenünk vele” – nyilatkozta a 24.hu-nak Jordán Ferenc. Mint mondta, akadnak országok, ahol jobb a helyzet, a skandináv államokban és Szlovéniában például sokkal inkább tudományos alapon dolgoznak. Jordán Ferenc úgy véli, a valódi probléma az, hogy még csak szándék sincs a nyomon követhető, egzakt, bizonyíték alapú hazai vadászat működtetésére, a témát teljesen átitatja a politika.
A szakember kiemelte, a hagyományos, nem trófeákra hajtó vadászok között sok az erdőjáró, természetszerető szakember, akik jót akarnak az élővilágnak – kérdéses persze, hogy egy vadgazda tudása mennyiben mérhető a modern ökológiai ismeretekhez. A magyarországi vadászati struktúra viszont pont nem rájuk van kihegyezve.
Túltartott állományok
Jordán Ferenc szerint a természetes ökoszisztémákban finoman van szabályozva, hogy egy erdőben melyik állatból mennyi van. Ha például egy megritkul, vagy túlszaporodik, az élővilág megpróbál rendet rakni. Amikor azonban egy-egy szereplő hiányzik a rendszerből, a folyamat megakadhat.
Magyarországon szinte alig maradt nagy ragadozó, ez pedig elősegítheti a szarvasok, a vaddisznók és más növényevők túlszaporulatát. Ragadozók hiányában az ember feladata lenne, hogy eljátssza a szabályzószerepet, csakhogy gazdasági okokból, a trófeavadászat iránti igény miatt az állományt szándékosan túltartják, ezzel pedig kiüresedik az a sokat hangoztatott érv, mely szerint a modern trófeavadász tevékenységével az erdő egészségének megóvására is törekszik.
„Azt, hogy pontosan mennyi vaddisznó kell egy erdőbe, nincs ember, aki megmondja. Azt viszont tudni lehet, hogy az ideálisnál jelenleg jóval több van.”
Ez komoly károkat okoz a nemzeti parkoknak és az agrárterületeknek egyaránt
– nyilatkozta Jordán Ferenc, hozzátéve, hogy ezzel az olyan hétvégi vadászoknak kedveznek, akik viszonylag gyorsan, nagy mennyiségben akarnak állatokat kilőni. A hazai erdőkben ma már néhány óra alatt annyi zsákmányt lehet elejteni, amennyihez korábban több napra lett volna szükség.
Volt medve, nincs medve
A hosszúra sikerült kitérő után térjünk vissza az Egy a Természettel – Vadászati és Természeti Világkiállításra. A fentiek alapján érezhető, hogy a vadászat és a természetvédelem kapcsolata egy ellentmondásoktól nem mentes, összetett, de igenis lényeges téma, amelyet a kiállításon megannyi szempont alapján lehetett volna bemutatni. Erre ugyanakkor nem volt sok törekvés.
Noha a tapasztalatom alapján elenyésző látogatottságú előadásokon valóban akadtak kapcsolódó felszólalások, a valódi tömegeket vonzó kiállítótereknél természetvédelmet csak nyomokban tudtam felfedezni. A Hal, Víz és Ember tematikájú térbe kivezényelték a nemzeti parkokat, azon nemzeti parkokat, amelyeknek éves költségvetésénél egyébként alsó hangon 2,5-szer több a világkiállítás büdzséje. Üdvözlendő, hogy ebben az épületben élettel is lehetett találkozni: az akváriumokban halak úszkáltak, a nemzeti parkok asztalai előtti terráriumokban pedig békák, gyíkok és más kisebb állatok voltak elhelyezve.
Ennyivel azonban nagyjából le is tudták a rendezvény természetvédelmi részét.
Egy a természettel?
Becsülettel kerestem a fenntartható és etikus vadászattal, esetleg a vadászat ökológiai szempontjaival foglalkozó részleteket, de a szervezők mintha a legnagyobb ziccereket is szándékosan kihagyták volna. A Központi Magyar Kiállításon például, ahol ismert vadászaink életét is bemutatják, Fekete István plakettjánál még csak meg sem említették, hogy milyen felelősségteljes vadász volt, miként próbálta követni és betartatni a vadászetikát. Jól ismert vadászatkritikájáról, miszerint ragadozókra nagyon is szükség van – Simabőrű, ugyebár – szintén nem esik szó.
Ugyanezen a részen, a prédákról szóló leírásokban egyébként kisebb, a témában kevésbé járatos látogatók számára nem szembetűnő hibákat is találtam. Érdekes továbbá, hogy míg a medvénél gondosan ki van emelve a vadásztilalom miatti székelyföldi konfliktus, addig a korábban említett vaddisznó-túlszaporulatról, a lakott területeken egyre nagyobb számban megjelenő állatokról nem sok szó esik.
A valódi sokk a Hazai és Nemzetközi Trófeakiállítás és a 12. Nyílt Európai Taxidermia-bajnokság termeiben jött. Arról nem szeretnék hosszan írni, mennyire ízléses kipreparált állatokat és csontokat pusztán szórakoztatási céllal tömegesen mutogatni, egy vadászati kiállításnak ez nyilvánvalóan megkerülhetetlen része. A koponyákkal borított falak vagy az állattetemekkel berendezett „életjelenetek” – medve elől menekülő, kukából kiugró mosómedvék – látványa mondjuk így is sokaknak, köztük nekem, hátborzongató.
Ami érthetetlen, hogy az egyes kiállított állatokhoz, ha már papíron részben természeti kiállításról van szó, miért nem készítettek minimális védelmi, ökológiai leírást.
Mit tudunk ezekről a fajokról? Mikor, milyen körülmények között ejtették el az egyedeket? Elpusztításuk miként kapcsolódik a természetvédelemhez?
Érdekes adalék az a hatás, amelyről Jordán Ferenc mesélt telefonbeszélgetésünk során. Kimutatható, hogy amint egy állat fenyegetett besorolást kap a vörös listán, nő iránta a kereslet. Sok trófeavadász számára ezek a ritka állatok valóságos csemegék, kifejezetten arra hajtanak, hogy ilyen fajok példányait ejtsék el. Ez a mentalitás persze teljes egészében szembemegy az ökológiai és természetvédelmi értékkel. Felfoghatatlan, hogy ebben a formában mi keresnivalója van egy vörös listás állat preparátumának a természetinek mondott kiállításon.
Párhuzamos világ
Egy pillanatig sem gondoltam, hogy a rendezvényt a vadászati világkiállítás rajongójaként fogom elhagyni, mégis azzal a céllal látogattam ki a Hungexpóra, hogy a mainstreammel kicsit szembemenve bemutassam a vadászat létező ökológiai funkcióit, hogy leírjam, a kiállításon sikerült átadni valamit az egy a természettel szemléletből. Amennyiben azonban a kapcsolódó szakmai előadásokkal és egyéb, a nagyközönség számára kevéssé vonzó programokkal nem számolok, pusztán a kiállításból a látogató gyakorlatilag semmit sem tudhat meg a vadászat és a természetvédelem meglepően komplex viszonyáról.
A kiállítás indirekt módon igazából pont azt domborítja ki, hogy mi nem jó napjaink vadászatában. A rendezvény hamisan romantizált világában valójában semmi hagyományos nincs, és teljességgel hiányzik belőle a természet iránti tisztelet. Ez a vadászat nagyipari, elvek nélküli, luxusfelszerelésekkel folyó mészárlás, amelyben fontosabb szempont, hogy a hobbivadász sorra lőhesse a nagyvadakat annál, hogy megpróbáljon bármit is tenni az élővilág egészségéért.
