A házastársak szexuális élete a középkorban nem volt magánügy, az egyház a családi élet intim pillanatai fölött is ellenőrzést akart gyakorolni. Úgy tartották, a házasságot Isten nem a „test gyönyör iránti vágyának kielégítésére” engedte meg, s önmegtartóztatás nélkül a házasság is bűn, amiért vezekelni kell. Szigorúan szabályozták, hogy mikor van az„ ölelésnek az ideje” – olvashatjuk Katus László történész cikkében a Rubicon történelmi folyóirat online felületén.
Csaknem ezer évbe telt, mire a XII. század végére a keresztény házasság, mint társadalmi, jogi és vallási intézmény általánosan elfogadottá. E folyamat szerves része volt többek között a házasságon belüli viselkedés, elsősorban a szexuális magatartás keresztény normáinak kialakítása és meggyökereztetése a társadalom mindennapi életében.
Semmiképp nem lehet bűn nélkül
Ennek érdekében az egyháznak meg kellett győznie a híveket például arról is, hogy a házasság keretei között folytatott nemi életnek is vannak szabályai, s a házasságon belül is helye van az önmegtartóztatásnak. Amint a bibliai Prédikátor mondja: “Mindennek megvan az órája és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt […], van ideje az ölelkezésnek, és van ideje az öleléstől való tartózkodásnak.”
A házasságon belüli nemi élet keresztény megítélésében a fő problémát az okozta, hogy a gyermeknemzés – ami a házasság elsődleges célja – érzéki gyönyörrel jár, és ezt némelyek önmagában bűnösnek tartották. Az egyik legnagyobb tekintélyű nyugati egyházatya, Nagy Szent Gergely pápa így írt egyik lelkipásztori levelében:
a megengedett házastársi egyesülés sem lehetséges a test kívánsága nélkül, ez pedig semmiképpen sem lehetséges bűn nélkül.
A nemi aktus tehát a házasságon belül sem mentes bűntől, legfeljebb bocsánatos bűn. Annál is inkább, mert Szent Ágoston óta általánosan elfogadott nézet volt, hogy az eredendő bűn, azaz Ádám és Éva vétke a nemzés útján származik át egyik nemzedékről a másikra.
Házastársi kötelesség
Akadtak egyházatyák, akik szerint a gyermeknemzés létező formája a bűnbeesés következménye, és az ártatlanság állapotában ez még nem így volt. Velük szemben már Szent Ágoston leszögezte – véleményét a XIII. századi skolasztika nagyjai is megerősítették –, hogy a házasságot és a nemiséget Isten ajándékozta az embernek a bűnbeesés előtt. A gyermekek nemzése az ártatlanság állapotában is a férfi és a nő egyesülése útján történne, s ez az egyesülés ott is érzéki gyönyörrel járna, mégpedig Aquinói Szent Tamás szerint a mostaninál nagyobb gyönyörrel.
A bűnbeesés következménye tehát nem a nemek egyesülését kísérő érzéki gyönyör – hiszen ez Isten adománya –, hanem a mértéktelen és rendetlen vágyakozás, amely ellentétben áll „az értelem rendjével” (ez a bűn lényege) és a nemi aktus természetes, Isten által elrendelt céljával. A házasságon belüli nemi élet nem bűnös, ha általa megvalósulnak a „házasság javai”, amelyek Szent Ágoston szerint a gyermek, a hűség és a szentség (proles, fides, sacramentum). A házasságon belüli nemi aktusnak tehát két indokolt motívuma lehet:
Utóbbi szerint tehát a házasságon belüli nemi élet „orvosság” a paráznaság ellen, mert megakadályozza, hogy a felek a házasságon kívül keressék szexuális vágyaik kielégítését. Ha a nemi aktusnak ezek az indítékai, akkor semmiképp sem tekinthető bűnnek, akkor sem, ha érzéki gyönyörrel jár – szögezik le a skolasztika tekintélyei.
Bűnnek az számít, ha valakit annyira elragad a szenvedély, hogy „házastársában nem a feleségét látja, hanem csak a nőt, s kész lenne ugyanezt művelni vele akkor is, ha nem lenne a felesége”. Tehát az érzéki gyönyört önmagáért keresi, és figyelmen kívül hagyja a házasság elsődleges célját.
