Jézus a legnagyobb zsidó ünnep, pészah előtt érkezett Jeruzsálembe, a városba érve az emberek pálmaágakat terítettek az útjába. Erre ma a kereszténység virágvasárnapon emlékezik. Néhány nappal később, nagycsütörtök estéjén elfogyasztotta a minden bizonnyal hagyományos fogásokból, bárányból, lepénykenyérből, keserűfűből, mártásokból álló széderesti vacsorát.
Nem sokkal később elfogták, elítélték, kereszthalált halt és harmadnapra feltámadt – ez a kereszténység legnagyobb ünnepe, a húsvét.
A XXI. századi embertől már meglehetősen távol állnak a szimbólumok, de elődeink gondolkodásmódját még nagyban meghatározták, egy-egy jelkép szerepeltetése egész szónoklatokat helyettesíthetett. Így van ez a húsvéti ünnepkörben is, a pálmaágtól az olíváig minden egyes növénynek (is) óriási jelentősége volt. Hogy melyiknek micsoda, arról Fráter Erzsébet biológust, az ELKH Ökológiai Kutatóközpont Ökológiai és Botanikai Intézet vácrátóti Nemzeti Botanikus Kertjének kurátorát kérdeztük.
Pálmaággal fogadták
A Biblia tanúsága szerint Jézus tehát pészah idején érkezett Jeruzsálembe szamárháton, tanítványai kíséretében. Ekkor már komoly híre volt, és hatalmas népszerűségnek örvendett, mint nagy hatású, radikális mondanivalójú rabbi: jókora ünneplő tömeg fogadta, az emberek tiszteletük jeleként saját felsőruhájukat és zöld ágakat terítettek elé, amerre haladt. Pontosabban:
a négy evangélista közül egyedül a szimbólumokat kedvelő és ügyesen alkalmazó János ír arról, hogy a nép pálmaágakkal fogadta Jézust, aminek külön jelentősége van
– mondja a 24.hu-nak Fráter Erzsébet.
Datolyapálmáról van szó, egy Mezopotámiában őshonos sivatagi fajról, amely oázisokban, felfakadó források közelében nő. Úgy mondják, szereti, ha a lába vízben áll, a fejét pedig a perzselő nap süti, és minden bizonnyal így is van, mert az egyetlen fa, amely megél a közel-keleti sivatagi környezetben.
Azt jelenti, a győztes, a király
A sivatagi nomád törzsek számára létfontosságú növény, minden részét felhasználják. Termését, a datolyát nemcsak számos formában fogyasztják, de például bort és datolyamézet is készítenek belőle. Utóbbi nem a méhek által készített anyagot jelenti, hanem a gyümölcsöt megfőzik, az így születő magas cukortartalmú, viszkózus anyag édes, mint a méz. A fa akár 4–7 méteres leveléből háztetőt vagy kerítést építenek, fája pedig építő- és tüzelőanyag.
Érdekes kis kitérő, hogy innen származik a tejjel és mézzel folyó Kánaán elnevezés is: olyan gazdag föld, ami alkalmas állattenyésztésre és növénytermesztésre.
Mint minden, a közösség számára fontos növényhez vagy állathoz, úgy a datolyapálmához is jelentős mögöttes tartalom társul, a szimbolikában a pálmaág a túlélés, az öröm, a győzelem jelképe. János apostol teljesen érthető módon szerepeltette,
Bárányvér és kenyér
A Szentírás nem részletezi, hogy vajon milyen fogások kerültek az asztalra, ám a tudományos konszenzus szerint széder este lévén a hagyományos, már akkor is több ezer éve előírt ételek voltak. Témánk szempontjából most a bárány, a kovásztalan kenyér és a keserűfű a legérdekesebb – mindegyik a zsidók egyiptomi fogságból való szabadulásához kötődik, erre emlékeznek széderkor.
Az Egyiptomot ért tizedik csapásként a halál angyala elpusztított minden elsőszülött embert és állatot, kivéve az izraelitákét. Ők ugyanis előző este bárányvérrel kenték be az ajtófélfájukat, így a végzet elkerülte a házaikat. A fáraó megtört, útjára engedte Mózes népét, erre utal a bárány az ünnepi terítéken.
A kovász nélküli kenyér már a menekülésre, a sietős indulásra emlékeztet, amikor nem volt idő, kovászos kenyeret keleszteni, csak vizet és lisztet kevertek össze, amiből maceszt, más néven pászkát sütöttek. Maga a kenyér egyébként korokon és kultúrákon átívelő jelentéssel is bír, mint legalapvetőbb élelmiszer, és most ne a búzából készült cipót értsük alatta.
Ázsiában a rizs, Amerikában a kukorica, Európában pedig a legősibb gabonákból, a búzából és az árpából készült kenyér jelenti azt a táplálékot, amihez mindig lehet valamit társítani, de nélküle nehéz életben maradni. Gondoljunk csak a Miatyánk szövegére: „Mindennapi kenyerünket add meg nekünk…”
Annyira univerzális fogalomról van szó, hogy például a kínai keresztények Bibliájában a kenyér szót a mindennapi étel általános, írásjele helyettesíti
– jegyzi meg érdekességként a szakember.
Könny és keserűség
A keserűfűvel itt Magyarországon már bajban vagyunk, mert a Mediterráneumban honos Reichardia növénynemzetségről van szó, ha látunk vagy láttunk is ilyet, szinte biztosan nem a tányéron. Olyan növényekre gondoljunk, amelyek nyersen, zölden fogyasztva kissé kesernyés ízűek, hasonló mint a jégsaláta, illetve az egyre népszerűbb salátaboglárka vagy pitypanglevél.
A mártásokhoz, főzéshez használt olívaolaj a mediterrán táplálkozáskultúra legfontosabb zsírozó anyaga, a mi étolajunk és disznózsírunk. Illatszerek, gyógyszerek, kenőcsök alapanyaga volt, és a világítást is olívaolajjal oldották meg. Magyarán a pálma mellett az olajfa is olyan növény, ami pótolhatatlansága okán bekerült a szimbolikába: a túlélést, a gazdagságot, a jólétet jelenti, szent olajjal kenték fel, avatták fel a királyokat és a főpapokat.
Feküdtek az asztalnál
A széder estét mindenki a hozzá legközelebb állók társaságában tölti ma, és így volt ez Jézus idején is, a Mester és tanítványai ültek az asztalnál. Pontosabban valószínűleg nem is ültek, hiába látjuk őket így a középkori és reneszánsz ábrázolásokon, a bibliai korban ugyanis a római szokásokhoz hasonlóan az ételt alacsony asztalra tették, és bal oldalukra dőlve, félig fekve fogyasztották.
A zsidók ma is pészahi vacsorán emlékeznek az örömteli szabadulásra, a keresztyének pedig felekezetenként eltérő módon, az úrvacsorával ünneplik a húsvétot, Jézus Krisztus feltámadását.
