Tudomány

Honfoglaló őseinknél is lehetett piros tojás

Színmágia és termékenység, Kaltes-Ekva, a varjúistennő és szent liget, tavaszi hintázás: a rokonnépek hagyományaiban számos olyan archaikus részletet találunk, amelyek feltehetően a régi századokban gyökereznek, és esetleg az ősi magyar szokásokban is megjelentek.
Korábban a témában:

A korai keresztény egyház sikerének egyik kulcsa volt, hogy a történelem előtti időkben gyökerező, sőt talán az emberré válással születő hiedelmeket, várakozásokat, babonákat és rituálékat átdolgozva igen eredményesen integrálta saját rendszerébe. A két remek példa karácsony és húsvét. A téli napforduló a Megváltó születésének ideje, ahogy a világos periódus nő, úgy hozta el Jézus a fényt az embernek. A tavaszi kikelettel pedig Krisztus feltámadása is az új kezdetet jelképezi.

A rokonnépek még emlékeznek

Maradva a tavasz ünnepénél, ma már nehéz megmondani, melyik húsvéti szokásunk hol gyökerezik pontosan. Az írott források hiánya miatt különösen bajban vagyunk, ha a kereszténység előtti magyarság „tavaszünnepét” szeretnénk megismerni, ha úgy tetszik: az „ősmagyar húsvétot” – segítséget a néprajz tudományától remélhetünk, amely képes mélyre ásni az egymásra rakódott, összekuszálódott rétegek között.

Esetünkben sajnos ez sem kecsegtet átütő sikerrel, tudományosan megalapozott módon hagyományaink egyetlen eleméről sem mondhatjuk azt: igen, pontosan így, ezzel a szertartással köszöntötték honfoglaló őseink a tavaszt, a természet újjászületését. Megközelítő képet viszont alkothatunk akkor, ha az Ural környékén élő, ősi szokásait a XXI. századra is átmentő rokonnépekhez fordulunk.

Az „ősmagyar húsvétról”, pontosabban a tavaszünnep feltételezhető elemeiről Dr. Kerezsi Ágnes néprajzkutatót, a Néprajzi Múzeum nyugállományú munkatársát, az ELTE oktatóját kérdeztük. A szakember évtizedek óta tanulmányozza a nyelvrokon kis népek kereszténység előtti vallását, kultúrájuk ősi jegyeit, többször járt személyes kutatóúton az Urál hegység térségében.

Az udmurtok, obi-ugorok, hantik, manysik, mordvinok, marik körében pedig számos olyan archaikus részletet találunk, amelyek feltehetően a régi századokban gyökereznek, és esetleg az ősi magyar szokásokban is megjelentek.

Színmágia: a piros tojás

Teljesen mindegy, hogy földművelő, állattenyésztő vagy halászó-vadászó közösségről beszélünk, a tavaszköszöntő rítusok, szertartások, hiedelmek mind a termékenységhez, a jó terméshez, egészséghez kapcsolódtak, persze más és más formában. A Nap, a szél, az eső istenéhez fordultak, madarakat állítottak a középpontba, sőt, sok helyen szerepet kapott a hinta is. Kezdetnek viszont a szakember meglepő módon a húsvét leghétköznapibb „hozzávalóit” említi, mint alapvető, közös elem: a piros tojást és a locsolást.

A tojás az egyik legősibb termékenységi szimbólum, hiszen kézzel fogható módon hordozza az új életet, a piros szín pedig már a színmágia területére enged bepillantást. A tűznek sok népnél oltalmazó szereppe volt, a marik, udmurtok például, ha temetésről mentek haza, a kemencéhez érintették kezüket, hogy a holt lélek nehogy velük maradjon. A lányok házasság után parazsat vittek új otthonukba, ezzel tartották maguk mellett a család védőszellemeit, és a fogantatást is akkor tartották eredményesnek, ha a pár a kemence padkáján bújt össze.

A tűz színe a piros, így maga a szín is védő, oltalmazó erőt kapott. A tojás pirosra festése pedig a termékenységi mágiát látta el védő erővel

– magyarázza a 24.hu-nak Kerezsi Ágnes. Kiemeli, hogy ez a „húsvéti” piros tojás eredeti szerepe, amit megmaradt a kereszténység felvétele után is, és csak az utóbbi évszázadokban változott annyiban, hogy már lányok adták udvarlóiknak.

Fotó: Veres Nándor /MTI

A tűznek emellett tisztító erőt is tulajdonítottak csakúgy, mint a víznek. A mosakodás, mosás fontos része volt a rítusoknak, segített elkerülni a betegségeket, megőrizte a szépséget, összességében arra szolgált, hogy az ember tisztán kezdje az új évet, aminek kezdete – egyébként teljesen logikusan – a tavasz érkezése volt. Ebből maradt mára is a húsvéti locsolkodás, és a tavaszi nagytakarítás.

Az élet fonala a varjúistennőnél

Több, az Ural környékén élő nép tavaszi szertartásainak központjában a vajú áll. A varjú napja a tavasz köszöntése és sokáig az újév kezdőpontja volt olyannyira, hogy a modern korban nemzeti ünneppé nyilvánították, és dátumhoz kötötték: egész április a varjú hónapja, második hétvégéje a varjú napja, ami eredetileg április 7-re, az angyali üdvözlet napjára esett. Oka pedig, hogy az északi területen a varjú költöző madár – többek között nálunk is százezrével telelnek a hidegebb éghajlaton költő állományok egyedei, itt írtunk róla –, hazatérése jelentős esemény.

Északot a halállal, a déli égtájat az élettel kapcsolták össze, a délről érkező varjak szimbolikusan a tavaszt, a meleget, az életet viszik haza magukkal

– fogalmaz a néprajzkutató.

A varjakat szent állatokként tisztelték, ha egy vadász megölt egy ilyen madarat, fegyvere többé nem volt alkalmas zsákmányejtésre, magyarán elvesztette saját és családja megélhetési forrását.

Alapvetően azonban eredetileg női ünnep volt, a varjú formájában megjelenő Kaltes-Ekva istennőnek áldoztak: a sokistenhitű obi-ugor kultúrában ő volt a nők és gyermekek védelmezője, rajta múlt, hogy ki milyen hosszú életre számíthat. Volt ugyanis egy hosszú botja, erről lógott minden egyes ember lélekfonala, amire születéskor az istennő csomót kötött: minél közelebb volt a csomó a bothoz, annál előbb érte a halál az illetőt.

A nyírfa az ég felé kommunikál

A varjú napján az obi-ugor nők összegyűltek a nők szent ligetében – olyan erdőrészlet volt, ahová férfiak nem léphettek be, ahogy a férfiak szent ligete a nők számára volt tiltott hely –, és az idősebbek tanácsokkal látták el a felnőttkor küszöbén lévő lányokat. Felvilágosították őket a házaséletről, a felnőtt nőként, asszonyként immár rájuk is vonatkozó szabályokról.

Eljárták a varjak repülő mozdulatait utánzó szent táncot, közben varjúhangokat utánoztak, majd együtt étkeztek, végül színes textildarabok formájában áldozati ajándékokat aggattak a nők szent fájára. Kerezsi Ágnes megjegyzi, ez csak nyírfa lehetett, mert törzse fehér színével az ég felé kommunikál. Ellenpólusa az alvilág felé kapcsolatot jelentő fenyő sötét kérge okán.

Mára az ünnep kiszélesedett, a közösség apraja-nagyja részvételével kérik Kaltes asszony áldását rénszarvasáldozattal, tánccal és rituális étkezéssel, amelynek elengedhetetlen fogásai közé tartozik egy madár- és egy halleves. Az szertartás végén a résztvevők meghajolnak a szent nyírfa felé, és háromszor megfordulnak a saját tengelyük körül.

Fotó: MTI/Vajda János

Hintáztak a bőségért

A Volga és a Káma vidékén élő rokonaink tavaszköszöntésének kiemelt szereplője a hinta, mint a szakszóval hasonlóságon alapuló mágia kelléke. Az ember beleült, és minél magasabbra hajtotta magát, annál hosszabb lett az új évben a len és a kender szára, bővebb a termés. Ha pedig beteg ember hintázott, jó eséllyel utána meg is gyógyult.

A mariknál legenda is kapcsolódik a szokáshoz. Történt ugyanis, hogy főistenük leánya egy hintán leereszkedett a fölre, hogy segítsen atyja nyájának legeltetésében. Megismerkedett idelent egy fiúval, persze egymásba is szerettek, és hogy a lánynak ne kelljen visszamennie, elvágták a hinta kötelét.

Erre emlékeztek a marik a tavaszköszöntő hintázással, miközben biztosították az égi erők támogatását az újévi bőség és károk elkerülése érdekében.

Tojás a barázdában

Főleg a Volga térségében, a mordvinoknál, mariknál, udmurtoknál is a mezőgazdasági év sikerének mágikus eszközökkel való biztosítása állt a tavaszi ünnepek középpontjában, népenként eltérő módon a mezőn vagy a szent ligetben tartották. Előbbi volt az eke ünnepe. A közösség idős, feddhetetlen, közmegbecsülésnek örvendő férfi tagja végezte az első ekevágásokat, majd szertartásosan vetőmagot és főtt tojásokat szórtak a barázdába.

Mondván, akkorák legyenek a kifejlődő gabona magjai, mint ezek a tojások. Majd gyerekek szaladtak a mezőre, összegyűjtötték a tojásokat, természetesen az nyert, aki többet tudhatott magáénak

– mondja a szakember.

Ha a szent ligetben volt az ünnepség, ott áldozati szertartást végeztek, libát, birkát, esetleg fiatal bikát ajánlottak az isteneknek. Pontosabban belsőségeit, a „vérrel teli részeket”, hiszen hitük szerint a lélek a vérrel utazik az istenekhez. Az állat húsát bográcsban megfőzték, és közösen elfogyasztották.

Tiltások is ismertek, nem volt szabad például kosszal járó házimunkát végezni, és kölcsön kérni is nagyfokú illetlenségnek számított: a tárgy gazdája ugyanis ilyenkor a szerencséjét is odaadta volna. Kötelező eleme volt az ünnepnek a palacsinta: az éledő, felerősödő Napot szimbolizálta, bármilyen kör forma pedig zártságával a védelmi varázslatok alapkelléke volt.

Csupán a helyhiány miatt nem folytatjuk, Kerezsi Ágnes tényleg kifogyhatatlan az érdekes részletekből. Fentiek pedig talán adtak egy kis ízelítőt abból, hogyan telhetett pogány őseink tavaszt köszöntő ünnepe, és hogy egyes szokásaink bizony több évezredes múlttal rendelkeznek.

Kiemelt kép: A honfoglaló vezérek a Vereckei-hágónál (a Feszty-körkép részlete). Forrás: Wikipedia

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.