A „magyarok istene” kifejezésnek létezik előtörténete, de 1848 márciusától vált közismertté. Ekkor született meg Petőfi Sándor hat versszakból álló Nemzeti dal című költeménye, amely – a forradalom követeléseit tartalmazó tizenkét ponttal együtt – a magyar szabad sajtó egyik első megnyilvánulása is lett. A költemény a forradalom programversévé vált, és azóta is része a különféle nemzeti rituáléknak – lett légyen szó iskolai ünnepségről vagy éppen 1848-as állami megemlékezésről.
Minden magyar, aki iskolába jár – elvileg – meg kell hogy tanulja a költő művét, melynek refrénje szerint:
„A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!”
Nem hangzatosságra törekvő, véletlen szófordulatról, hanem tudatos megfogalmazásról van szó. A költő 1848 című, 1848. november elején írott versében a harcot így említi: „Istenünknek vérrel áldozunk.” S ugyanitt a forradalomról azt írja:
„Nagy idők. Beteljesült az Írás
Jósolatja: egy nyáj, egy akol.
Egy vallás van a földön: szabadság!
Aki mást vall, rettentőn lakol.
Régi szentek
Mind elestek,
Földúlt szobraik kövébül
Új dicső szentegyház épül,
A kék eget vesszük boltozatnak,
S oltárlámpa lészen benne a nap!”
A vallás maga a szabadság, a magyarok Istene a szabadság Istene. Tartalmilag pontosan a Petőfi-sor tehát így hangzik:
Volt, aki a magaskultúra szintjén ezt megelőzően is emlegette a magyarok istenét. Az evangélikus Berzsenyi Dániel 1797-es verséről van szó. Címe: A felkölt nemességhez. Ő így kezdi költeményét: „Él még nemzetem istene.” Nála a magyarok istene egyfajta katonai vitézség, harcrakészség kifejezője. De nem Berzsenyi sora vált közismertté, hanem Petőfi megfogalmazása.
Megítélésem szerint ez két egymást erősítő fő okra vezethető vissza. Petőfi „magyarok istene” fogalmát hitelesítette az 1848-49-ben megvalósult szabadság, és az ettől függetlenül folyamatosan létező biblikus kulturális hagyomány. A két tényező egymást erősítő találkozása nyomán égett bele a magyar nemzet tudatába az, hogy a magyarok istene létezik, és ez az isten egyenlő a szabadsággal. Előbb nézzük 1848-49 történelmi nyomatékát, utána pedig a biblikus hagyományt.
A társadalmi felszabadítás
1848-49 legjelentősebb társadalmi erejét – és felhajtóerejét – adta a kötelező örökváltság. Másként szólva, a tudományos és köznyelv által is elfogadott szóösszetétellel élve, ezt jobbágyfelszabadításnak hívjuk. Az ország lakossága – a Határőrvidék körülbelül 1 milliós népessége nélkül – akkor nagyjából 12 millió fő volt. A jobbágyfelszabadítás eredményeképpen jelentős tömegek szabadultak meg a feudális szolgáltatások igen nagy részétől.
Ma már ennek kevés nyoma van, de azért nem teljesen nyomtalan az esemény jelentősége. A Kossuth téren álló Földművelésügyi Minisztériumnak emelt épület falán található egy 1998-ban(!), a minisztérium, illetve az MTA Agrártörténeti és Faluszociológiai Bizottsága által odahelyezett emléktábla, amely Budapesten jószerivel egyedüliként emlékeztet a jobbágyfelszabadítás jelentőségére.
Eszerint „Az 1848. jobbágyfelszabadítás emlékére, amelynek eredményeként 2.203.307 család szabadult meg évi 36.779.076 napi ingyenrobottól; 2.203.307 családnak szűnt meg dézsmakötelezettsége, amely miatt mindenkori évi termése 20%-át ingyen kellett másnak adnia; 1.429.779 család lett beltelek tulajdonosa; 656.251 család vált összesen 10.254.100 hold föld tulajdonosává; 582.262 parasztcsaládfő jutott választójoghoz; 328.102 parasztcsalád egy-egy férfitagja kapott nemzetőri jogképességet; 1.538.096 parasztcsalád lett a nemességgel egyenrangú az igazságszolgáltatás előtt.”
Ha kicsit másként tekintjük ezeket a számokat, és egyfajta interpretációs keretbe illesztjük őket, akkor azt mondhatjuk, hogy ez a jobbágyfelszabadítás volt a Habsburg Birodalomban az első ilyen aktus. Eredményeképpen Magyarországon az addigi földesúri joghatóság alatt álló lakosság 79%-a szabadult meg a földesúri terhek jelentős részétől. (Erdélyben ez kisebb arányszámot mutat, mert ott tradicionálisan nagyobb volt a szabad parasztság aránya.) A jobbágyfelszabadítás eredményeképpen a szűkebb Magyarország termőterületének körülbelül 42%-a(!) jutott a volt jobbágyparasztság kezére.
Ez a társadalomtörténeti léptékű áttörés – amely messze nem volt teljesértékű, de mindazonáltal a jobbágyrendszer évszázadaihoz képest elképesztő erővel rendelkezett – segített abban, hogy a magyar parasztság azonosuljon 1848/49-cel; a hívó szóra fegyvert fogjon, és 1848/49-et beépítse saját folklórjába.
Nem véletlen, hanem törvényszerű, hogy az, akinek a személyét a jobbágyfelszabadítással összekötötték, népi hőssé, folklorizálódott személlyé vált. Nem kis részben Kossuth Lajos ennek köszönheti szobrait, utcaneveit, a róla elnevezett intézményeket és a róla szóló dalokat.
Polgári szabadság
Az 1848 előtti Magyarországon a társadalomnak egy viszonylag szűk köre – nagyjából 4-5% – rendelkezett olyan jogokkal, amely beleszólást biztosított a politikába. Az országban nem volt törvény előtti egyenlőség sem, és hiányoztak azok a jogok is, amelyek a felvilágosodás nyomán Nyugat-Európában, illetve Észak-Amerikában egyre elterjedtebbek lettek.
A reformkor liberális nemesi ellenzéki politikusai – ki előbb, ki később – egybehangzóan programként tűzték ki, hogy a sáncokon kívülieket, azaz a népet „beemeljék az alkotmány sáncai közé”. 1848 ezt meg is tette. Az országban törvénnyé vált a jogegyenlőség, kiterjesztették a választójogot, életbe lépett a kor normái szerint értelmezett sajtószabadság.
A polgári szabadság ebben az esetben azt jelenti, hogy a politikai hatalom addigi birtokosai – a privilegizáltak – előjogaik nagy részét feladták. Mondhatnám úgy is – Kossuthot parafrazálva –, hogy a szabadságok helyett szabadság lett. Az előjogok helyett a jogegyenlőség eszméje lett a folyamat egyik fő mozgatója. Persze ez sem mindent elsöprő diadalmenetként zajlott, hiszen a zsidóság sajátos jogegyenlősítése csak 1849 nyarán, nem sokkal a katonai vereség előtt lett törvény.
A nemzetiségek esetében sem különösebben működött az őket személyükben elismerő, de kollektív nemzetiségi létükben tagadó jogegyenlőség. Mindazonáltal a hiányosságok és a késlekedések ellenére sem mondhatjuk azt, hogy ezen a téren ne történt volna igazi áttörés; ne történt volna meg a szabadság fogalmának átváltása napi politikai gyakorlatra.
Tehát 1848-49 az egyenjogúsítás, azaz a szabadság tekintetében is történetileg hiteles minőségi előrelépést jelentett.
Nemzeti szabadság
A modern magyar nemzetfogalom kialakulása egy hosszabb folyamat eredménye volt, de 1848-49 tette tömegméretekben érzelmileg is rögzültté.
Meggyőződésem szerint a nemzet egyfajta saját strukturális szükségletekkel rendelkező szekuláris vallás. A szekuláris vallási struktúra teljessége pedig maga a nemzetvallás. Mint minden vallás esetében, itt is lehetnek bigottabb vagy mérsékeltebb hívők, esetleg „nemzeti ateisták”; lehetnek eltérő irányzatok. Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a nemzetvallás fogalma mentén leírhatóvá, koncípiálhatóvá és értelmezhetővé válik sok – egymástól látszólag – távoli jelenség.
Ebben az értelemben 1848-49 megteremtette a magyar nemzetvallás szimbolikus önkifejezését, nem egy esetben rituáléját, s élettel töltötte meg a strukturális elemeket. Az 1848-as áprilisi törvények rögzítették – valójában a hivatalosság szintjén létrehozták – a nemzeti színeket (1848-i évi XXI. tc.), Kossuth, „a nemzet apja” lett a „magyarok Mózese”, létrejött a hazáját védő honvéd toposza. 1849 leverése pedig megalkotta a nemzet mártírjai és a nemzet Júdása, azaz árulója fogalmait. A felsorolás nem teljes, és nem is arra vonatkozik, hogy mindegyik toposznak ugyanolyan igazságtartalma lett volna, de az nem is kétséges, hogy a nemzetvallás fő strukturális kellékei 1848-49-cel telítődtek meg élettel.
1848-49 „nemzeti életereje” a magyart mint nemzetet az akkor már létező európai modern nemzetfogalom kereteibe tagolta be – nem véletlen, hogy a márciusi ifjak jószerivel mindent a „klasszikus” nemzetinek tekintett francia mintára képzeltek el.
Az akkori új nemzetfogalomban az számított magyarnak, akinek magyar volt az anyanyelve és/vagy azonosult a magyar üggyel. Ez utóbbi tette lehetővé, hogy a sok esetben etnikailag nem magyar háttérrel rendelkező, s a megtorlás keretében Aradon kivégzettek magyar mártírrá váljanak, s az sem számított, hogy a folyamat emblematikus költője, Petőfi Sándor etnikailag nem magyar, hanem szlovák származású volt. Ez a gondolati hagyomány – mármint, hogy nem az eredet, hanem az üggyel való azonosulás számít – elevenedik meg Illyés Gyula 1936-os versében, amely szerint:
„Azt, hogy a nép fia vagy, igazolnod, sejh, ma nem azzal
Kellene: honnan jössz, – azzal, ecsém: hova mész!”
A magyar nemzet 1848-49-cel lépett ki egyenjogú nemzetként Európa színpadára. Nemzetként emancipálta magát; a Habsburg Birodalomban sem tekinthették úgy, hogy csak egy a sok „néptörzs” közül. A nemzeti szabadság a magyar esetben egyértelműen és ugyancsak hitelesen 1848-49-hez kötődik.
Államjogi szabadság
Az 1848-as áprilisi törvények – legalábbis a magyar interpretáció szerint – biztosították Magyarország önrendelkezését a birodalmon belül, ami annyit jelentett, hogy semmit rólunk, nélkülünk. Persze ezek az államjogi vonatkozások kompromisszumosak voltak, vitakérdést képeztek, hiszen míg a király személye körüli minisztert Magyarországon külügyminiszternek hívták, addig Bécsben nem annak tekintették.
Mindazonáltal az nem tekinthető vitakérdésnek, hogy a magyar felelős minisztérium kinevezésével és a képviselet népképviseleti alapra helyezésével az addigiakhoz képest jelentősen változott az ország államjogi helyzete.
A nélkül, hogy a politikatörténeti folyamat részleteibe bocsátkoznék, megállapítható, hogy az eltérő értelmezések lehetőségét biztosító államjogi helyzet 1849 áprilisára egyértelműsödött. A Debrecenben elfogadott Függetlenségi nyilatkozat Magyarországot minden értelemben szuverén országnak deklarálta, és az önálló európai státusok sorába helyezte. Ez a politikai folyamat persze az adott esetben önvédelmi, illetve függetlenségi fegyveres harccal párosult, amelyet értelemszerűen lehet nemzeti szabadságküzdelemnek is látni. Ez egyben emancipációs küzdelem is volt, hiszen az ország önrendelkezése, illetve önállósága volt tét.
Az önrendelkezéstől a teljes állami önállóságig terjedő ív egyértelműen jelzi az államjogi függetlenségre való igényt. Ahogy Eötvös József báró aforisztikusan megfogalmazta: mi egyénnek a szabadsága, az nemzetnek a függetlensége.
„Itt az idő, most vagy soha!”
A fentiekben a szabadság fogalom 1848-49-es magyar megvalósítását négy komponensre bontottam. Ez értelemszerűen egy utólagos megközelítés. Az adott időszakban ezek együtt, egymásra hatva, egymást erősítve működtek. A nemzet, a politikai értelemben vett polgári lét, az önrendelkezés és függetlenség, a társadalmi felszabadítás értékei szervesen áthatották egymást; egyik nem létezett a másik nélkül.
A magyar parasztok jórészt azért mentek háborúba, mert meg akarták védeni frissen kapott tulajdonukat és jogaikat, a tizedtől és kilencedtől való mentességüket; harcukkal azt a hazát védték, amelynek politikai elitje önrendelkezésben vagy éppen önállóságban képzelte el azt a jövőt, amelyet a polgári szabadságjogok hatnak át, s mindezt együtt hívják magyarnak.
A különféle szabadság-dimenziók egymásra hatása, egymásba fonódása a modern magyar nemzetfogalom alapszövetévé tette 1848-49-et. Persze nem magától értetődő, hogy egy jelentős történelmi folyamathoz kiemelkedő személyi vetület is társul. Petőfi azt írta 1848 márciusában: „itt az idő, most vagy soha!”. Igaza volt, az idő ott volt, de az nem kézenfekvő, hogy felismerjék ezt, s az sem, hogy be is teljesítsék azt, amit az idő lehetővé tesz.
Magas szinten voltak képesek megfelelni
E tekintetben szerencsénk van. 1848-49-ben az országban egy olyan politikai és szellemi elit jutott szerephez, amelyik képes volt felismerni a helyzet erejét, s élni is tudott vele. Ebben persze benne van a reformkor majd két évtizedes építkezése – nem a pillanat súlya alatt kellett kitalálni mindazt, amit 1848-49-ben meg akartak valósítani. De nem volt elég az eszmék és elgondolások ereje, kellett hozzá személyi kiválóság, a személyi súly, személyes képesség. S noha közelről nézve 1848-49 főszereplőit számos emberi gyengeség, esendőség jellemezte, számos személyes ellentét és politikai különbség választotta el, mégis képesek voltak ezt a szinergiában működő folyamatot több-kevesebb összehangoltsággal működtetni.
Ma a főszereplők neveit számtalan magyar településen utcanevek, terek, intézmények őrzik – némelyikük arcmása magyar pénzeken szerepelt, illetve szerepel. S ez nem véletlenül, hanem kiérdemelten van így. A történelem alakításához nemcsak helyzet, nemcsak helyzetfelismerés, nemcsak akarat, hanem szerencse is kell. Nagy szerencséje Magyarországnak, hogy ezek az emberek egyszerre, egy időben képesek voltak az eléjük állított történelmi kihívásnak, a magyarok istenének magas szinten megfelelni.
Mindennek eredményeképpen utólag is úgy értékelhetjük, hogy 1848-49 a magyar történelemben a magyar polgári államalapítás. A polgári államalapítás tartalma a több vetületet tartalmazó, több dimenzióban érvényesülő szabadság volt. Nagyjából másfél év alatt minden olyan megtörtént, ami akkor és ott e tekintetben megtörténhetett; igazi áttörés zajlott.
Létrejött az a társadalmi, államjogi, polgári és nemzeti tőke, amelynek hosszútávú kamatait eddig is így-úgy hasznosítottuk, és még sokáig hasznosítani fogjuk. Mindenki a maga érdekei és értékei mentén. A polgári államalapítás ereje, kihatása olyannyira meghatározó, hogy nemzeti ünnepeink sorában az egyetlen, amely – ha tudatosítja, ha nem – személy szerint elér, elérhet minden magyar emberhez. Ha másként nem, akkor egy kokárda formájában.
A közös műveltség a Biblia
A másik, szerintem ugyancsak jelentős tényező a biblikus kulturális tőke, hagyomány volt. A nemzet által birtokolt Isten megfogalmazásához pontosan ugyanarra volt szükség, amit Kossuth is tudott: ha létezik tömeges műveltség, ismeretanyag, akkor az leginkább a Biblia tartalma, nyelve, kifejezésrendszere.
Fogalmunk sincs arról, hogy milyen mélyek voltak az emberek bibliai ismeretei és mennyire voltak érzékenyek a világiasságba átfordított teológiai értelmezések finomságait illetően. Éppen ezért, amikor a „magyarok istene” kérdéséről esik szó, csak irányadónak tekinthetjük a tényleges vallási ismeretet, s nem feltételezhetjük, hogy minden befogadó esetében széles alapzattal bíró tudásra épült az értelmezés.
De az biztos, hogy írni-olvasni tudástól függetlenül is a Biblia az alapműveltség része volt. Az emberek a templomban hallottak prédikációt, példázatokat. Így aztán néhány elemet adottnak kell vennünk, hiszen különben senki sem értette volna a költő mondandóját.
Magától értetődőnek kell tekintenünk, hogy a „magyarok istene” kifejezés annak az ószövetségi tartalomnak a nemzetiesített megfelelője, ami Isten és a zsidóság kapcsolatára utal. „Izrael Istene”, azaz az Isten és a zsidóság között kötött szövetség világiasított metaforájával van dolgunk. Isten úgy kötött szövetséget a zsidósággal, hogy törvényt, parancsolatokat adott. A zsidók kiválasztottsága éppen Istennel kötött szövetségükből adódik; abból, hogy be kell tartaniuk a Törvényt. Azaz a Törvény betartása és a szövetség léte egymást feltételezi.
A Törvény és a Szövetség pedig csak akkor él, ha más úr nem parancsol az embernek; azaz aki szolgává lesz, megsérti a szövetséget és a Törvényt. Csak az Isten szolgája lehet az ember; elfogadni az Égi királyság igáját annyi, mint nem elfogadni az emberi szolgaság igényét, tényét.
A nemzetvallás saját Istene – a magyarok Istene – így lehet a szabadság istene; így származhat az eredeti vallási isten-fogalomból; így lehet a tételes vallással különösebben nem foglalkozó evangélikus Petőfi sorainak értelme. (Petőfi értelmezését segítette a katolikus Czuczor Gergely, akinek Riadó című, 1848. december 21-én megjelent versében a magyarok istene szintén a szabadsággal azonos. A költőt ezért a verséért a neoabszolutizmus meghurcolta.)
E nép már a jövőért is megbűnhődött
Figyelemre méltó, hogy 1823-ban a református Kölcsey Ferenc Himnuszában a magyarok Istenét nem említi. Istent és a magyarokat két külön kategóriának tartja, és Isten áldását kéri a magyarokra, illetve felszólítja Istent, hogy áldja meg a magyarokat. Kölcseynél a magyar eredet kérdése is beépül a költeménybe – ő Bendegúzt és Árpádot láttatja a magyar „Ábrahámnak”. Míg a nemzeti imádsággá vált vers elején Istent csupán kérte a költő arra, hogy vegye pártfogásába a magyarságot, a záróversszak már kifejezetten felszólítja őt erre.
Kölcseynek az ad erkölcsi alapot a felszólításra, követelése megfogalmazására, hogy bizonyítja: a magyarság sok-sok szenvedésével megváltotta bűneit, múltját s jövendőjét. Ezért – mivelhogy rászolgált – megilleti őt Isten pártfogása; szempontunkból nézve az, hogy a magyarok oldalára álljon. Istennek ez már-már kötelessége, s noha a költő egyértelműen nem tekinti Istent a nemzethez tartozónak, felszólításával, az isteni eredetű erkölcs és a história nevében megfogalmazza a különös isteni kegyelemre szóló igényét.
Úgy is mondhatnám, hogy közvetlen, számonkérő kapcsolatot létesít Isten és a magyarság között. (A teológia egyes tudorai vitatják Kölcsey azon nézetét, miszerint a magyarok isteni bűnbocsánata a jövőre is vonatkozhat, mert úgy vélik, hogy csak a már elkövetett vétkekért lehet bocsánatot nyerni.)
Pártfogás és nemzeti lényeg
Petőfi a tőle megszokott nyersességgel állítja: van a magyaroknak Istene. Igaz, nem világítja meg részletesen azt, hogy különleges viszony helyett miért is számít Isten birtoklására. Csak egy magyarázat lehetséges: a magyarság addig csupán szenvedett bűnei miatt, de most (1848) már az isteni igazságosság, azaz a szabadság földi letéteményesévé vált. A nemzet a szabadsággal azonosul, s harca már nem passzív szenvedés, hanem az isteni méltányosság, igazságosság valóra váltója. Többről van szó tehát, mint addig, és a történelmi pillanat már a nemzeti lényeggel azonos Istent akarja.
Valószínűleg ez a döntő különbség a különleges pártfogás és a nemzeti lényeggel azonosult isten-állítás között: míg az előző a többé-kevésbé passzív elszenvedettség és a szent akaratok meghurcolása, sárba tiprása alapján gondolkozik, addig az utóbbi már az isteni szándék aktív valóra váltójának látja a nemzetet, s ezért – saját logikájában – joggal említi fel az azonosulást.
A megszülető nemzetvallás megkapja az egyháziasságból leszármaztatott világi szakralitást. A nemzetvallás struktúrája így teljessé válhat, és a nemzet szakrális jellege megkérdőjelezhetetlen hitbeli meggyőződésként jelenik meg.
Nemzetvallás
Itt persze utalni kell egy nagyon lényeges belső töréspontra is, ami a magyar nemzeti világkép és politika kialakulására, működésére jelentős hatással bírt. Az ószövetség Izrael kiválasztottságát (Izrael itt elsősorban a népet jelenti, hiszen a földet Isten a már kiválasztott népnek ígérte oda – lásd az „Ígéret földje” kifejezést) egy olyan törvényrendszerrel kötötte össze, ami szigorúan tiltja a bálványimádást. Felidézve a második parancsolatot:
„Ne legyenek néked idegen Isteneid én előttem. Ne csinálj magadnak faragott képet és semmi hasonlót azokhoz, a melyek fenn az égben, vagy a melyek alant a földön, vagy a melyek a vizekben a föld alatt vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat; mert én az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét fiaikban, harmad és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek.” /Mózes V. könyve, 5. rész 7. 8. 9./
Az eredeti, zsidó vallási világképben a kiválasztottság, a Törvény, illetve a bálványimádás tiltása összetartozik, koherens rendszert alkot. A kereszténységen átszűrt változat azonban már nem tiltja a „faragott kép” alkotását és tiszteletét. Mindez annyit jelent, hogy a nemzetvallás viszonylag könnyen kezeli az „idegen Isten” tilalmát, hiszen lényege szerint éppen hogy partikuláris, önmagához kötött szakralitást teremt.
Ezért nem lehet más nemzetek „isteneit” nemzetiesíteni; ezért ütközik nehézségbe az, ha egy-egy politikai berendezkedés idegen isteneket kíván importálni. Ezzel szemben – ugyancsak az önszakralizálás okán – rendkívül könnyűvé és vonzóvá válik azoknak a „faragott képmásoknak” a megteremtése, amelyek éppen hogy a földön levőkhöz hasonlítanak. A nemzetisten vallása saját hősöket teremt; saját Messiást, saját atyát kíván.
Annak ellenére, hogy a reformáció egyfajta visszafordulást jelentett a teljes biblikus hagyományhoz, mégis csak a kereszténységen belüli átértékelés volt, s noha visszaszorította a „faragott képmás-teremtés” hevületét, nem szüntette azt meg. Sőt! A nemzeti nyelvhasználattal segítette a nemzetvallás kibontakozását s értelemszerűen azt is, hogy a szekuláris vallás ne tartsa be a második parancsolatot, azaz folyamatosan megteremtődjön a világi vallási struktúra – beleértve ebbe a nemzetiesített Isten fogalmát is.
Innentől persze már csak az a kérdés – feltéve, ha elfogadjuk a második parancsolat tartalmát, illetve logikáját –, hogy miben áll ilyenkor a „féltőn szerető Isten” által „harmad és negyedíziglen” kilátásba helyezett büntetés.
Annyi történelmünk van, ahány arca a magyarok istenének
A magyar kultúrának egész gondolkodási vonulata épült rá a „balsors” fogalmára; arra, hogy miért is szerencsétlenebbek a magyarok, mint mások. S e tekintetben teljesen érdektelen, hogy a balsors-felfogás hívei miben mondtak helytállót s miben nem: a lényeg, hogy a szerencsétlenség-narratíva a magyar közgondolkodás legitim vonulatává vált.
Mindenesetre lett nemzetisten, lett „faragott képmás” és lett balsors-narratíva. A belső ellentmondás, ami a kiválasztottság állításából és a bálványimádás tiltásának mellőzéséből adódott, nem tűnt el, nem szűnt meg, hanem éppen hogy manifesztálódott, noha nem tudatosodott.
A magyar nemzetisten szabadságistennek született, s aztán vagy megmaradt egylényegűnek a szabadsággal, vagy nem. Története során lett belőle etnikai Isten is, faji Isten is, és megpróbálták osztályistenné, proletáristenné is tenni. Változó tartalmától függően rendelődött hozzá eredet, hős, Messiás, kezdet és tér. Belső töréspontjai, „teológiájának” ellentmondásai nem akadályozták működését. Elágazásai nem szegényítették, hanem egyre sokrétegűbbé tették a magyar fogalmát. Változó tartalmú szakralitása nem csökkentette, hanem növelte használati értékét.
Történelmünk pontosan annyi van, ahányféle tartalmat tulajdonítunk a „magyar” és a „magyarok istene” szónak, illetve kifejezésnek; történelmünk pontosan annyi van, ahányféle arca lett a magyarok teremtett Istenének.
Bármennyire is megsokszorozódott az idők során a magyarok istene, véleményem szerint Petőfié a legjobb. Tehát „Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!”
Cikkünk szerzője Gerő András Széchenyi-díjas történész, a Habsburg Történeti Intézet igazgatója.
