Tudomány

A harci kutyák vérében van az agresszió?

Halálig tartó harcra specializálta őket az ember, nincs mit csodálkozni azon, ha egyes egyedek így is viselkednek. Többségük viszont békés, emberszerető, a gazda felelőssége, hogy kiismerje a kutyáját, és ennek megfelelően kezelje, képezze.
Korábban a témában:

Hétvégén újabb sajnálatos eset korbácsolta fel az úgynevezett „harci kutyák” kapcsán már-már szokásosnak nevezhető indulatos kommentháborút. A józan hangok ilyenkor elvesznek a két szélsőség között, az egyik oldal tiltaná, mert ösztöneikben van az agresszió, a másik pedig azzal támad, hogy a világ legcukibb kutyusairól van szó, és bűnbakot csinálnak belőlük. Ilyen formában egyik sem igaz, de mindenek előtt nézzük, mi történt hétvégén.

Egy harcikutya-keverék két lovas polgárőrre rontott, csúnya sebeket ejtett a hátasokon, miközben a lovasok is veszélybe kerültek a ficánkoló, ágaskodó lovakon. A nagy kavarodásban a kutya gazdája sokáig nem mert beavatkozni, csak akkor sikerült pórázra tennie az állatot, amikor az egyik ló úgy megrúgta, hogy elkábult.

A történtek előzményét, további részleteit nem ismerjük, nem is kívánunk vele foglalkozni, viszont megkérdeztünk egy etológust és kutyakiképző szakembert a „harci kutyákra” jellemző agresszióról.

Hol a határ?

A harci kutya olyan gyűjtőfogalom, amit a kutatók is használnak. Az angol szaknyelvben magas kockázatú vagy „vicious” (veszélyes) kutyacsoportként foglalják össze azokat a fajtákat, típusokat, amelyek ha harapnak, súlyos sérülést okoznak. A farkas-kutya hibridek mellett a „pitbull-jellegű” kutyák is ide tartoznak. Ezek a kutyák többnyire nem támadnak meg senkit, de ha igen, akkor az veszélyes, akár halálos is lehet, ellentétben az – egyébként igen gyakori – két kilós öleb-támadásokkal.

Ami az agressziót általánosságban illeti, nélkülözhetetlen az élethez, de természetesen könnyen gondot okozhat. Relatív, hogy mikortól ítéljük az agressziót problémásnak a kutyáknál. Normális, ha egy tanyán az eb megugatja a kerítés mögül a kétnaponta arra járó egy-egy idegent, hiszen ez a dolga. De ha ugyanezt a kertvárosban csinálja, álló nap csak csahol és acsarkodik, már kijelentjük, hogy viselkedési problémája van, túl sokat ugat. Városi környezetben pedig már azt az egyedet is agresszívként könyvelik el, amely azonos nembeli, ivarérett társával összeugrik a parkban.

A túlzott agresszió, mint viselkedési probléma mindig az adott egyed körülményei között, a vele szemben támasztott elvárások alapján értékelhető

– mondja a 24.hu-nak Dr. Kubinyi Enikő etológus, az ELTE Etológia Tanszékének tudományos főmunkatársa. Hozzáteszi, azért persze lehet és kell is objektív határt húzni: a XXI. században semmilyen körülmények között nem elfogadható, hogy egy kutya a verekedést fajtársával addig folytassa, míg valamelyikük bele nem pusztul – ekkor már bőven megáll a túlzott agresszió.

Kis kitérő, de nagyon érdekes a szakember felvetése, miszerint az idegen fajtársakkal való találkozások tekintetében elképesztő elvárásaink vannak a kutyákkal szemben, amit a több ezer évig tartó domesztikációnak köszönhetően a túlnyomó többség teljesít is. A vadonban ugyanis, ha egy farkasfalka idegen farkasba botlik, azonnal és gondolkodás nélkül megöli. Ehhez képest a városi kutyákkal szemben alapvető igény, hogy ivarérett, kifejlett egyedek legalább semlegesen viszonyuljanak egymáshoz ismeretlenül is.

Fotó: iStockphoto / GettyImages

Emberszerető fajták

No, de témánkhoz visszatérve nézzük a statisztikákat. Egy angliai felmérés szerint az emberek 25 százaléka élete során már legalább egyszer elszenvedett kutyaharapást, egyharmaduk ennek következtében orvosnál is megfordult. Ha pedig a „fő bűnösöket” keressük, egyértelműen a kistestű fajtákat találjuk az élen, nyugodtam mondhatjuk, hogy ők a legagresszívabbak.

Az ok is egyszerű: kicsik, gyengék, nem tudnak komoly sérülést okozni, ezért a szelekció és a nevelés során mellékes szempont volt az agresszió. Ha egy nagy kutya harap, annak logikusan sokkal durvább következményei vannak, és itt jutunk el a kifejezetten erős testalkatú pitbull-típusú kutyákig.

A harapást elszenvedő emberek 55 százalékát olyan kutya támadja meg, akit életében akkor látott először, és az előítéletek hatására az áldozat gyakran akkor is „pitbullra, harci kutyára” hivatkozik, ha nem is az harapta meg. A bizonyított esetek adatai viszont azt mutatják, ember elleni támadásoknál ezek a fajták nincsenek felülreprezentálva.

Főleg az Egyesült Államokban kedveltek ezek a fajták, emberszerető állatok, de ha »baj van«, akkor az erejükből adódóan a támadásuk komoly következményekkel járhat

– emeli ki az etológus.

Kutyákkal kíméletlenek

Más a helyzet, ha állatokról van szó. A terrierek habitusát eleve egyfajta élet-halál harcra specializálták, a szűk kotorékban ugyanis róka, borz, patkányok ellen nem lehet feladni és megadni magukat. Ezt a vonalat kihasználva születtek aztán az arénában egymást marcangoló fajták, a pitbull elnevezés is beszédes: a pitben (veremben) bullként (azaz vérmes bikaként) harcoljon élete végéig.

Amikor ilyen kiskutyát viszünk haza, és a szüleit sem ismerjük, nem tudjuk, milyen lesz felnőttként – lehet, egy birkává serdül, de ha erős benne a harcos vérvonal, alig lehet mit tenni, pláne egy felkészületlen gazdának. Ez a kiszámíthatatlanság is indokolja a már említett magas kockázat kategóriáját, amiből aztán az egyed válhat veszélyessé.

Ekkor lép be a képbe az ember. A tisztességes tenyésztők ma már nem preferálják az agressziót, de a kérdés megoldását még hosszabb távon is naivitás lenne pusztán ettől várni. Az igazi felelősség viszont a gazdákra hárul. Az agresszív ebeket pórázon kell tartani, szájkosárral sétáltatni, ám ez nyilvánvalóan nem mindig valósul meg, sőt sokszor maga a gazda neveli rossz irányba, „vadítja” meg a kutyáját.

Felmérések igazolják, hogy szociálisan deviáns viselkedésű, magasabb kockázatkereséssel jellemezhető emberek gyakrabban választanak úgynevezett harci kutyákat. Részben emiatt a fajtabetiltások sehol nem hoztak eredményt.

Agresszió kontrollált körülmények között

Több évtizedes tapasztalat birtokában hasonló véleményt fogalmaz meg Bucsuházi László mesterkiképző, a Kutyaparadicsom Kutyaoktató Egyesület vezetője. A harcra tenyésztett fajták egyedeiben magasabb fokú az agresszió akkor, ha felmenőikben ezeket az ösztönöket tudatos szelekcióval erősítették. Általánosságban azonban a „harci kutya kérdés” túl van misztifikálva.

Német juhászok, dobermannok vagy rottweilerek, azaz az őrkutyák is hajlamosabbak agresszióra, ha adott egyed vérvonalában ennek kidomborítása volt a cél

– mondja lapunknak a szakember.

A gazda fokozott odafigyelése a mindennapokban nagyon fontos, mint ahogy a megfelelő kiképzés is. Amikor a kutya kontrollált körülmények között ki tudja élni ez irányú hajlamait, megtanul parancsszóra támadni és elereszteni az áldozatot, akkor a képzettség jó eséllyel felülírja az ösztönt. Amikor viszont nem foglalkoznak vele, esetleg otthon még direkt vadítják is, az agresszió kitörése ellenőrizhetetlenné válhat. Óriási hibát követ el, aki otthon bármilyen ebet csak úgy brahiból, megfelelő képzettség nélkül próbál „csibészelni”.

Meg kell előzni, hogy ösztönállapotba kerüljön

A pitbullok, staffordshire terrierek kifejezetten intelligens állatok, és mivel egyesek hajlamosabbak a harcra, különös törődést igényelnek: sokkal több dologra kell őket megtanítani, mint amit a mindennapokban meg akarunk tőlük követelni, hogy aztán megbízhatóan hozzák az elvárásokat.

Ami a harc közben leszálló vörös ködöt illeti, amitől az állat képtelen leállni a támadással, a mesterkiképző szerint nem fajta-, hanem egyedfüggő. Ilyenkor a kutya ösztönállapotba kerül, szinte képtelenség belőle kizökkenteni, erős hanghatás, éles fájdalom hatására talán sikerül. A cél tehát ennek megelőzése. Egyszerű példa: ha séta közben meglát egy macskát, utána rohan, és ha már elindult, az ember akkor sem tudja visszaparancsolni, ha megfeszül.

Ezért kell mindig résen lenni, és előbb észrevenni a macskát. Különböző parancsszavakkal kizökkentem, megelőzöm, hogy »ösztönállapotba« kerüljön, és vagy pórázra veszem, vagy egy jól kiképzett kutya így már meg sem iramodik

– magyarázza a szakember.

Ha pedig két kutya egymásnak esik, semmiképp nem szabad közéjük nyúlni. Szét kell húzni őket, ki-ki a sajátját a hátsó lábainál fogva, majd elérni, hogy elengedjék egymást. Nem könnyű, mert az eb egyrészt nem szívesen engedi el a „zsákmányt”, másrészt tudja, hogyha elengedi, a másik visszafoghat rá.

Végezetül tehát a konklúzió. A sok-sok generáció óta harcra doppingolt kutyafajták egyedeinél a túlzott agresszió benne van a pakliban, deviáns gazdák ezt kifejezetten erősítik is. Erős állatok, és a tudatos szelekció eredményeként – ha harcra kerül a sor – életük végéig nem adják fel, tehát a tulajdonos feladata, hogy a kutyáját kiismerve úgy bánjon vele, hogy ebből ne legyen baj. Ahogy cikkünk elején említettük, az igazság a két szélsőséges vélemény között található.

Kiemelt kép: Bodnár Boglárka / MTI

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.