Tudomány

A mai a magyarok elátkozott napja

Bihari Dániel
Bihari Dániel

újságíró. 2018. 08. 29. 11:45

Az önálló, független magyar állam bukásának három mérföldköve Nándorfehérvár eleste, a mohácsi csata és Buda elvesztése. Mindhárom augusztus 29-én történt, nem hiába vált ez a dátum Nagy Szulejmán szerencsenapjává.
Korábban a témában:

I. (Nagy) Szulejmán a sorban tizedikként lépett az Oszmán Birodalom trónjára 1520. szeptember 30-án. Apjától mérhetetlen hatalmat örökölt: három kontinensre kiterjedő birodalma másfél millió négyzetkilométert és 10-12 millió alattvalót számlált, kincstára kimeríthetetlennek tűnt, hadereje vetekedett az akkori Európa legnagyobb országainak egyesített haderejével.

Úgy vélte, mind gazdaságilag, mind katonailag készen áll a keresztény nyugat meghódítására. Ennek komoly hagyománya létezett már akkor, hiszen Konstantinápoly 1453-as bevétele után az oszmán szultánok az egykori Római Birodalom urainak tekintették magukat, és már a keleti fővárost elfoglaló Hódító Mehmed is a római egyetemes birodalom feltámasztását tűzte ki célul.

Ebben az összefüggésben a Magyar Királyság nem volt más, mint bosszantó, de igen kemény akadály, amely már 130 esztendeje vetette vissza az előrenyomulást

– érdemes elolvasni Fodor Pál történész professzor részben általunk is forrásként használt cikkét a Múlt-kor.hu-n.

Először Szabács…

A szultáni had 1521 májusában indult nyugat felé, az eredeti tervek szerint Budáig meg sem álltak volna. Csakhogy előtte meg kellett nyitni Magyarország és egyben Nyugat-Európa kapuját, azaz el kellett foglalniuk Nándorfehérvárt. A Szultán seregét kettéosztva az egyik részt a vár ostromára küldte, maga a főerők élén a Száva mentén fekvő Szabács ellen vonult, hogy onnan a Duna mentén Budáig hatoljon.

Az erődítmény pár száz fős védelmét az első roham elsöpörte, a török krónikás pedig feljegyezte:

nem csak Üngürüsz (Magyarország), hanem Frengisztán (Nyugat-Európa), sőt egész Káfirisztán (a keresztény világ) lágyéka átszúratott

– idézi Fodor professzor.

Itt azonban hiba csúszott a gépezetbe. A Nándorfehérvárt ostromló nagyvezír már elzárta a várost a külvilágtól, a Száva áradása pedig elmosta a szultáni had átkelésére épített hidat, ezért Szulejmán feladta Buda megvívásának tervét, és maga is csatlakozott az ostromlókhoz. Így az ország átmenetileg megmenekült, Nándorfehérvár viszont reménytelen helyzetbe került a legkevesebb 50 ezer főt számláló török sereg szorításában.

…majd Nándorfehérvár

A várat hétszáz szerb és magyar vitéz, illetve egy-kétezer oda menekült fegyveres polgár, paraszt próbálta megtartani a külvilágtól hermetikusan elzárva. Segítséget nem is remélhettek, a határőröket a török elterelő portyái foglalták le, a király ugyan táborba szállt de késlekedett, a nádor pedig sajt esküvőjével volt elfoglalva.

Hetekig tartó, módszeres ostrom után 1521. augusztus 29-én Nándorfehérvár 72 életben maradt védője saját és családtagjai szabad elvonulása fejében feladta a várat.

Késő volt már, Szulejmánnak félbe kellett hagynia a vállalkozást, haza kellett térnie. De Magyarország ettől kezdve tárva-nyitva állt serege előtt. Fodor Pál szerint ekkor verhetett gyökeret a fejében, hogy augusztus 29. szerencsenap lesz a számára.

1456-ban még világraszóló győzelmet arattunk Nándorfehérvárnál:

Lassan haladt Mohács felé

A birodalom keleti felén támadt gondokon viszont csak évek alatt tudott úrrá lenni, így a Magyarország elleni végső támadásra is csupán 1526-ban adhatta ki a parancsot. A szultáni had szokatlanul korán, április 23-án kelt útra, mert a legnagyobb és kiszámíthatatlan ellensége nyugat felé az időjárás volt.

A római időkben a kiváló utaknak köszönhetően Aquuincum és Konstantinápoly mintegy kétheti járóföldre voltak egymástól, ám ekkorra az infrastruktúrának már nyoma sem maradt. Budáig tehát Szulejmánnak átlagosan 2-2,5 hónapot kellett számolnia, de benne volt a pakliban, hogy kedvezőtlen időjárás esetén akár négy hónapot is elvisz a hegyeken való átkelés, megáradt folyók, mocsarak kerülgetése, megannyi kényszerpihenő.

Nem volt szerencséje, az esőzések és áradások miatt csupán nyár közepére sikerült kiverekednie magát a magyar alföldre.

Öt évhaladék után ekkor még négy hónapja lett volna az országnak felkészülni a konkrét támadásra, nem sikerült. A király és az országnagyok mentségére legyen mondva, a török Nándorfehérvártól több irányba is indulhatott, a magyar sereg egyesítésére csak akkor volt lehetőség, amikor már kiderült az ellenség szándéka. Itt írtunk erről bővebben:

Tényleg elárulta hazáját az utolsó magyar király?
Szapolyai Jánost a mai napig azzal vádolják, hogy jelentős seregét tudatosan tartotta távol a mohácsi csatából, hogy király lehessen.

Keményen helyt álltunk

Így esett, hogy a mohácsi síkon a körülbelül 50 ezer főt számláló török haddal a becslések szerint 28 ezer keresztény katona vette fel a harcot 1526. augusztus 29-én. Akkor és ott senki nem tudhatta, ez lesz a sorsdöntő összecsapás, és bár a győzelemre nem sok esélye volt a magyar királynak, azért nem volt eleve minden veszve. Sőt. Maga az uralkodó, a magyar nemesség színe-java és a vagy féltucat nemzetből származó katona emberfeletti hősiességgel, elszántsággal vetette magát az ellenségre.

Amikor a két gyalogság egymásnak feszült, több ezer páncélos vitéz kapta oldalba a török jobb szárnyát. Ezek a lovagok voltak a középkor tankjai, hatalmas tömegüknél fogva, mint egy önálló életre kelt “szuperorganizmus”, megállíthatatlanul haladt előre. A török főerők közepéig nyomultak, már Szulejmán szultán személyes testőrségével viaskodtak, amikor lendületük megtört.

Megkezdték a visszavonulást, hogy soraikat rendezve újabb csapásra induljanak. Közben a korábban szétkergetett török könnyűlovasság zavarta őket, ahogy tudta, és ekkor történt a tragédia: ebbe a kavalkádba rontott bele II. Lajos egy újabb csapat vasas vitéz élén. A vége pedig menekülés lett, nem is annyira az ellenség fegyvere, mint inkább a zűrzavar okán. Így történt:

A dátumot ember nem tervezhette így, Szulejmán szerencsenapja visszavonhatatlanul megerősítést nyerhetett a szultán szívében…

Átmeneti állapot

Nem úgy, mint másfél évtizeddel később, amikor azért némi színpadiasságot is sejthetünk az események mögött. A mohácsi csatában elesett a király, számos főpap és főnemes, ám miután a törökök egészen Budáig felprédálták az országot, a fővárost is felgyújtották, ősszel kivonultak az országból. A teljes megszállást ekkor nem tartották időszerűnek, megelégedtek azzal, hogy utat nyitottak a Habsburgok fővárosáig.

A mohácsi csata után ugyanis Magyarország két király, Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János harcának színterévé vált, utóbbi Szulejmán segítségéért folyamodott. Így történhetett, hogy az egykor gátként tornyosuló Magyarországon Szulejmán serege 1529-ben és 1532-ben is akadálytalanul vonulhatott Bécs ellen.

Az évek során viszont kiderült, hogy a német területek igenis képesek hatékonyan megvédeni magukat, illetve a magyar szövetség is elég ingatagnak bizonyult. Az 1530-as évek végére teljesen világossá vált: hiába biztos a török útja egész Budáig, ez a gyakorlatban nem sokat ér, hiszen a „szövetség” kétes, a helyzet fenntartása pedig rengeteg pénzt és energiát emészt fel.

Az utolsó augusztus 29.

A végső döntés, Buda elfoglalása, az ország középső és keleti felének megszállása János király 1540. nyarán bekövetkezett halála után született meg. A szultán adó fejében és atyai jóindulatára hivatkozva kegyesen elfogadta Szapolyai János fiát, az újszülött János Zsigmondot apja örökösének, sőt katonai segítséget is ígért.

Szörnyű egy helyzet volt, amit a török szó szerint nevető harmadikként, a legkisebb erőfeszítésre használt fel saját céljaira. János királynak ugyanis sokáig nem volt örököse, ezért 1538-ban titokban megegyezett Ferdinánddal, hogy halála után a Habsburgok kezén egyesül az ország. Élete utolsó napjaiban viszont fia született, a hír hallatán pedig megváltoztatta végrendeletét, trónját a csecsemőre hagyta.

I. Ferdinánd erre – tegyük hozzá, jogosan – támadást indított a Szapolyaiak országrésze ellen, 1541 májusában megkezdte Buda ostromát. Szulejmán elérkezettnek látta az időt, roppant hada élén személyesen indult a királyi főváros felmentésére, ahogy hangsúlyozta: az új király hatalmának biztosítására.

Augusztus 26-án verte fel táborát Óbudán, ám addigra az előreküldött török segédcsapatok és a magyar védők elűzték az ostromlókat, a szultánnak nem akadt dolga, kezdődhetett az előre megírt színjáték.

Az eseményeket mindenki jól ismeri, csak címszavakban. A gyermek királyfit és a tanácsurakat táborába hívta, utóbbiakat lefogatta, miközben városnézőbe érkező janicsárok elfoglalták Budát. Források alapján bizonyítani nem lehet, de a dátum minden kétséget kizáróan tudatosan augusztus 29. A magyar királyi főváros török tartományi székhely lett, a királyság csaknem 150 évre három részre szakadt, az önálló, független Magyar Királyság néhány éven belül megszűnt létezni.

Illusztráció – Than Mór: A mohácsi csata/Wikipedia

Bihari Dániel korábbi cikkei
vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.