Ha megfájdul a fejünk bekapunk egy pirulát, kapar a torkunk leszaladunk a dokihoz jogosan remélve a mihamarabbi gyógyulást, de még egészen komoly betegségek esetén is jó eséllyel gyors és hatékony kezeléshez jutunk. Abba már csak ritkán gondolunk bele, mindez modern korunk, azon belül is a fejlettebb országok lakosainak kiváltsága.
Korábbi századok embere még messziről sem látott orvost, hacsak nem a társadalom legfelsőbb rétegéhez tartozott: a nép egyszerű fiának házi praktikákkal, füves emberek kétes tudása alapján kellett gyógyulnia, életben maradnia.
A középkori orvoslás kutatásának egyik legkomolyabb hazai műhelye a Közép-európai Egyetem Középkortudományi Tanszéke, itt doktorált Gecser Ottó szociológus-történész, az ELTE TáTK Szociológia Tanszékének vezetője. Vele beszélgettünk a középkori orvoslás ma már nagyon sok tekintetben furcsa és idegen, tévutakra futó, ám akkoriban a legmagasabb szintű tudománynak tekintett módszereiről.
Az egészséget őrizte
Az első képzett, egyetemet végzett orvosok a XIII-XIV. században jelentek meg Itáliában és Franciaországban, a előbbi területen a XIV. század közepén dühöngő nagy pestisjárvány után kezdett terjedni, hogy a városok „közpénzből” fizetett orvost alkalmaztak. Az ő tevékenységüket tekinthetjük a mai közegészségügy alapjainak, persze egészen más formában. Csak nagyon szűk réteg, a városi arisztokrácia engedhette meg magának, hogy magas költségen saját doktort, vele együtt élő „magánorvost” alkalmazzon. Ezeken kívül olyan orvosok is praktizáltak, akik bárkit meggyógyítottak ha hozzájuk fordult és meg is tudta fizetni – a tehetősebb polgári rétegről van szó.
Előbbinek is megvoltak ennek a maga előnyei:
Az orvos legfőbb feladata az esetleges betegségek meggyógyításán túl az volt, hogy életmódbeli, táplálkozási tanácsokkal megóvja a családtagok egészségét. Ehhez nagyon jól kellett őket ismernie, figyelni minden apró jelre
– mondja a 24.hu-nak Gecser Ottó.
Vér, nyálka és epe
A középkor orvosi ismeretei olyan nagy ókori szerzőktől származnak, mint Galénosz vagy Hippokratész, akiknek műveit, módszereit arab tudósok fejlesztettek tovább és közvetítettek Európa felé. Ibn Szína, ismertebb nevén Avicenna például a XI. század elején összegezte és legjobb tudása szerint kiegészítette, ma úgy mondanánk modernizálta a gyógyítás mesterségének tanait.
Fotó: Adam Jones / Wikipedia
A tudás megfigyelésekre épült, mindig abból indultak ki, hogy az embert négy alapvető folyadék, testnedv alkotja: a vér, a nyálka, a fekete és a sárga epe. Ezek különböző kombinációi építik fel a többi testnedvet, ám összességében e négy folyadék optimális aránya felelős az egészségért. Ha valaki megbetegszik, az azt jelenti, felborult a testnedvek egyensúlya.
A gyógyítás azt jelentette, hogy az orvos megpróbálta visszaállítani az egyensúlyt. Ha valamely esszenciális elem hiányát állapított meg, azt pótolta, ha pedig túl sok volt, igyekezett megszabadítani tőle a beteget. Hasmenés vagy izzadás előidézésével, hánytatással, érvágással
– magyarázza a szakember.
Prevenció és személyre szabott kezelés
Utóbbi nagyon érdekes, az érvágás tudományát a bubópestis során keletkező nagy nyirokduzzanatok kifakasztása tette kifinomultabbá, de már előbb számos kórképre alkalmazták, és a csillagképeket hívták segítségül annak megállapítására, hogy adott problémára pontosan mely testrészen kell vért csapolni.
Emellett az érvágást prevenciós célból is alkalmazták, a páciens fittségének serkentésére, akárcsak ma a tisztítókúrák, beöntések hívei. Gondolkodásuk más szempontból is közelített a modern felfogás felé, bár a helyes megoldásra tévúton át vezetett az út. A modern orvostudomány mostanában nyit a célzott, személyre szabott kezelések felé, a középkorban ez egyértelmű volt. Nyilván a doktor dolgát is megkönnyítette, hogy csak néhány személy és nem fél kerület lakosságának egészségéért volt felelős.
Fotó: British Library / Wikipedia
A betegség definícióját nem vésték kőbe, tisztában voltak vele, hogy minden ember számára más és más az egészséges állapot, nem feltétlenül kell mindenkit ugyanazon skatulyába dugni. Teljesen logikus:
- A sanguis vért jelent, ha valakiben kicsit több a vér, akkor ő szangvinikus alkat, tehát vérmes, heves, lobbanékony, de könnyen lenyugszik.
- A felgma ember közömbös, tunya, mert kicsit több jutott neki phlegmából, azaz nyálkából.
- Ha valaki heves, lobbanékony, de nehezen csitul, kitartóan képes szeretni vagy gyűlölni, akkor ő kolerikus, túlteng benne az epe, vagyis a cholos.
- Melas cholos jelentése fekete epe, a melankolikus sokat búsong, visszahúzódó, érzékeny, hajlamos a végletekre.
Halálos gyógymódok
Fogalmuk sem volt az emberi test biológiájáról, a szervek működéséről, vérkeringésről, sem a kórokozók szerepéről. A legjobb szándék ellenére is sokszor teljesen felesleges, sőt káros gyógymódokkal próbálkoztak, de a sokáig gyakorolt, elterjedt, tipikusnak mondható és halált okozó félrekezelésekről szóló történeteket Gecser Ottó inkább anekdotáknak minősíti. A modern orvostudomány segítsége nélkül nehéz pontosan megállapítani, ki miben halt meg.
Általánosságban inkább azt mondhatjuk, hogy egy beteg, legyengült szervezet számára a hánytatás, az érvágás nyomán jelentkező vérveszteség sok esetben akár végzetes is lehetett. Az általános, nagy tévedések kategóriájába tartozhatott több gyógyszerként bevetett keverék. Ezek esetenként száznál is több összetevőt tartalmaztak, nem ritkán mérgező anyagokat.
Alapvető elvárás volt a középkori doktorokkal szemben a kezelés látványossága is. Ma ugye a gyógyszerek úgy fejtik ki hatásukat, hogy észre sem vesszük, csak fokozatosan jobban és jobban leszünk. A középkori gyógyítókkal szemben viszont elvárás volt, hogy a beteg hányjon, vérezzen, menjen a hasa, magyarán szemmel látható legyen a hatás.
Fertőz a levegő
Az anatómiai tudás alapvető hiányosságai miatt a gyógyítás a tünetek egy részének kezelésén túl aligha lehetett hatékony. Csak még tovább bonyolította a helyzetet, hogy a XIX. századig a tudomány előtt teljesen ismeretlenek voltak a mikroszkopikus kórokozók létezése és szerepe is. Azért kizárásos alapon csak eljutottak bizonyos láthatatlan parányok káros hatásaihoz.
Egy elképzelés szerint a betegségeket szabad szemmel nem látható, olyan apró magocskák terjesztik, amelyek nagy járványok után visszamaradnak, ám a „felismerés” nem vált lényeges szemponttá a gyógyítás és a megelőzés területén. A járványok, különböző kórok terjedését a megromlott levegővel magyarázták, be kell ismernünk teljesen logikus módon.
Mi az a hatás, ami egyformán ér mindenkit nemre, lakóhelyre, társadalmi állásra való tekintet nélkül? A levegő, amit mindannyian beszívunk
– mondja Gecser Ottó.
Ennek szellemében pedig meghozták a szükséges óvintézkedéseket. A városokban például rendeleteket hoztak például, hogyan kell kezelni a vágóhídi hulladékot, a háztartási szemetet, hogy bűzük ne rontsa a levegőt. Járványok idején, beteg ember közelében a tűz melegével, gyógynövények füstjével igyekeztek megtisztítani helyiség levegőjét, ecetet párologtattak, maszkot viseltek.
A valódi okok ismerete nélkül, sötétben tapogatózva, de a középkori ember ez esetben is a jó megoldás felé indult el. Lassanként megkezdődött a csatornázás és a szeméthegyek kezelése, majd a technika fejlődésével az egyre többet és többet értettünk meg a betegségek természetéről, az emberi testről, míg hosszú-hosszú évszázadok alatt, de lassanként megszületett a modern orvostudomány.
Kiemelt képünkön freskó a barcelónai Santa Maria de Tarrasa falán. Fotó: PrismaArchivo / Leemage / AFP
