Az utolsó dodót történészek szerint egy londoni házban tartották XVII. században, ám egy friss vizsgálat olyanólomsörétet talált a koponyájában, amit madarak vadászatára használtak. Az Oxfordi Egyetem több mint 300 éve őrzik a dodó mumifikált koponyáját és lábát természettudományi múzeumában. Az egyed maradványai képviselik a létező legteljesebb dodócsontvázat, valamint a madár egyetlen fennmaradt szövetmintáját.
Most azt kutatják, hol érhette utol a végzet.
Sörét a fejében
A Warwicki Egyetem kutatócsoportja azért készített CT-felvételeket a koponyáról, hogy megalkothassák annak háromdimenziós mását. „Legvadabb álmainkban sem reméltük, hogy ilyesmit találunk” – idézi Mark Williamset, a kutatócsoport egyik tagja az MTI.
A mauritius szigeti dodó, mauritiusi dodó, remetegalamb vagy dodógalamb Mauritius szigetén élt, jókora, röpképtelen galambféle volt jellegzetes, erős csőrrel. Egy méter magas volt, testtömege elérhette a 23 kilogrammot, nagy feje, erőteljes csőre, csökevényes szárnya, vaskos lába volt. Mauritius őserdeiben talajlakó életmódot folytatott, növényi termésekkel és kisebb gerinctelen állatokkal táplálkozott.
Eltűnése fel sem tűnt
1638-ban holland telepesek érkeztek az addig lakatlan szigetre, és a dodógalambok rövid időn belül kipusztultak, az utolsó élő példányt 1662-ben látták. A dodóknak nem volt természetes ellenségük a szigeten, így az embertől sem féltek. A tengerészek könnyűszerrel a fedélzetre csalogathatták őket, hogy friss élelmük legyen a hosszú hajóutak során.
A dodók kihalásához hozzájárultak a telepesek által behurcolt háziállatok és patkányok, amelyek felfalták a földön fészkelő madarak tojásait, valamint az élőhelyük zsugorodása is. Kipusztulását mindaddig nem is érzékelte az ember, amíg szerephez nem jutott 1865-ben Lewis Carroll Alice Csodaországban című meséjében.
