A kormány döntése értelmében 2018-tól Nagypéntek munkaszüneti nap, „piros betűs ünnep” hazánkban is éppúgy, mint 14 európai országban. Dátumhoz nem lehet kötni, mozgóünnepről van szó, hiszen mindig a Húsvétvasárnap előtti pénteket érinti.
Előbbi viszont március 22. és április 25. között bármely dátumra eshet, mert számítását a Nap, a Hold „járása”, és a hét napjainak emberi beosztása adja: a nyugati kereszténységben a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni vasárnap.
Húsvét, a feltámadás a kereszténység legnagyobb ünnepe, de kérdés, hogy mai fogalmaink szerint ünnep-e Nagypéntek, Jézus kínszenvedése és kereszthalála?
Természetesen a Nagypénteket is méltán nevezhetjük ünnepnek. Az ünnepek ugyanis olyasféle alkalmak egy közösségnek az életében, amikor egy-egy jelentős eseményre vagy személyiségre közösen emlékezünk, sőt a vallásos művészet különböző műfajaival és eszközeivel föl is idézzük, jelenvalóvá is tesszük az adott történetet, mintegy a résztvevőjévé válva
– mondja a 24.hu-nak Dr. Nagypál Szabolcs római katolikus teológus, egyetemi adjunktus.
Jézus 33 virágvasárnapján, a megfeszítése előtti vasárnap a nép ünneplése közepette szamárháton vonult be Jeruzsálembe. Diadalmas menet volt ez, királyként érkezett az Úr nevében. Sok nyelvben a virágvasárnap pálmavasárnap néven (latinul Dominica palmarum) él, utalva a pálmára, mint a győzelem, a diadal és a dicsőség jelképére.
Teljes kiiktatására törekedtek
Jézus Krisztus első útja a Templomba vezetett, ahonnét kiűzte a kereskedőket, pénzváltókat, mondván, hogy rablók barlangjává, harácsolás és pénzhajhászás helyszínévé tették Isten házát.
Miért tette ezt, és mi történt ezután Nagypéntekig?
A pénzváltás vagy a kereskedés természetesen nem bűn önmagában véve; ámde semmiféleképpen nem a templom az a hely, ahol ezeket folytatni, űzni kellene. E tettével Jézus Krisztus visszaállította a templomnak a szertartásos méltóságát, megszenteltségét, tisztaságát.
Fotó: Claudio Peri / EPA / MTI
Jézus Krisztus a tanításával és az életpéldájával érkezett a Szent Városba, ahol egyszersmind a vallási előírások és hagyományok helyes megtartásáról is tanúságot tett. A népszerűsége egyre zavaróbbá vált a korabéli közéleti és vallási vezetőség számára, ezért a gyarmatosító hatalom segítségével a teljes kiiktatására törekedtek.
Jézus Krisztus érezte, hogy szorul körülötte a hurok, elfogy körötte a levegő, és a közelgő végzetére igyekezett fölkészíteni a meglehetősen gyanútlan tanítványait is. A csütörtöki szokásos összejövetelükön gondoskodott arról, hogy a tanításának és az örömhírének az ápolását egy elkötelezett közösség vigye tovább: az utolsó közösen elköltött vacsorájukon megalapozta a közösségnek a lelki erőművét, az Úrvacsorás istentiszteletet, a szentmisét – fogalmaz a teológus.
Vallási és világi vádak Jézus ellen
A végzet feltartóztathatatlanul közelített, a farizeusok és a főpapok már azt tervezték, hogyan foghatnák perbe és ítélhetnék el úgy, hogy az ünnepre érkező tömeg ne keljen a védelmére, magyarul ne törjön ki lázadás. Csütörtökön fogták el, miután Júdás híres csókjával elárulta harminc ezüstért.
Milyen vádak alapján fogták perbe Jézust?
A vádakat úgy kellett megfogalmazni, hogy mind vallási, mind pedig közéleti megközelítésből érthetőek és világosak legyenek. A Szentföld ezidőben a Római Birodalom egy félreeső gyarmata volt, ahol az igazságszolgáltatás a gyarmattartók kezében volt, kizárólagosan.
Mindezt a kiemelkedő méltóságára, és az Isten Országában betöltött hangsúlyos szerepére utaló megnyilatkozásaival igyekeztek alátámasztani. Jézus Krisztus megjelenése kifejezetten fölkavaró volt a vallásos zsidó közösség számára, sőt azon más vallású embereket sem hagyta érintetlenül, akik csak találkoztak vele.
Fotó: Manuel Cohen / AFP
Az emberek életébe hozott hatalmas változásokat megkísérelték a vádiratban fölforgató tevékenységnek beállítani, építve és utalva egyes messiásváró szélsőségesek akár erőszakra is hajlandó beállítottságára.
A vádak nyilvánvalóan rosszindulatú félreértelmezésen alapultak, a római megszálló hatóságoknak azonban egyáltalán nem állt érdekében sem az esetleges lázadás, sem pedig a helyi vallási vezetőréteg magukra haragítása, ekképpen érdemi megvitatás nélkül (ma úgy mondanánk: koncepciós per során) kiszolgáltatták Jézus Krisztust a vádat kiötlők által előre megírt végzetének, amely ez esetben a legszigorúbb büntetést kellett, hogy jelentse – fogalmaz Nagypál Szabolcs.
INRI – a Názáreti Jézus, a zsidók királya
Először Kaifás főpap, majd a római helytartó, Poncius Pilátus elé vitték. Péntek volt, dél körül járt az idő, amikor elhangzott az ítélet: „Ibis ad crucem!” azaz „Keresztre mész!” Ezt követte a híres jelenet, mikor Pilátus vizet hozatott és a nép szeme láttára tüntetőleg megmosta kezeit, ezzel elhatárolódott az ítélettől.
A legkegyetlenebb kivégzési mód volt, ráadásul a legmegalázóbb is: rendszerint rabszolgák ellen alkalmazták a legdurvább bűnök megtorlásaként, mint gyilkosság, árulás vagy lázadás. Keresztjére szokás szerint táblát szegeztek – ez volt a titulus –, amelyen az elítélt bűne volt olvasható.
Jézus táblájára Pilátus – a zsidók tiltakozása ellenére – ezt íratta:
Fotó: Manuel Cohen / AFP
Bor és epe
A katonák, miután megfeszítették, epével kevert bort adtak neki, de a megízlelése után nem akarta meginni.
A borkínáló mozzanatnak az értelmezéstörténete kétirányú: egyfelől, az ilyen jellegű bódító ital általában az elítélt kínjainak a lehetőségek szerinti enyhítésére szolgált. Másfelől, értelmezhető a rossz ízű ital egyfajta tiszteletlenségként és gúnyként is; irodalmi szempontból pedig az előző nap történtek – vagyis a szent bor és a szent ostya szertartásos megalapítása – jelképes megcsúfolásának is
– magyarázza Nagypál Szabolcs.
A négy római katona a ruháin megosztozott, köntösére sorsot vetett, majd leheveredtek a kereszt mellé és őrizték. Két oldalára két gonosztevőt feszítettek, akik az arra járókkal együtt gúnyolták, gyalázták: ha Isten fia vagy, szállj le a keresztről…
Ecet víz helyett
Csupán három asszony állt ott együttérzőn, Jézus édesanyja, Mária; az ő testvére, Kleofás felesége; illetve Mária Magdolna. Haláltusája három órán keresztül tartott, amikor tudva, hogy bevégeztetett, megszólalt: szomjúhozom. Erre a nők egy szivacsot ecettel itattak át, azt nyújtották egy botra tűzve a szájához.
Miért ecetet? Nagypál Szabolcs szerint:
Az ecetes folyadéknak a szerepe hasonló lehetett, mint az első esetben, vagyis az enyhe fájdalomcsillapítás. Ugyanakkor, irodalmi szempontból a 69. zsoltár szavait is beteljesíti a részmozzanat, miszerint »szomjúságomban ecettel itattak«; amellyel az evangéliumi szöveg szerzője és szerkesztője az ószövetségi ígéreteknek a beteljesedését szemlélteti ehelyütt is.
Az évezredek távolából visszhangzó utolsó kiáltása („Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”) Jézus Krisztusnak a magányát és az elhagyatottságát fejezi ki; ámde korántsem a kétségbeesését, hiszen az Istenhez intézett imádság alakját ölti. Irodalmi szempontból pedig ez egy szó szerinti idézet a 22. zsoltárból, amellyel az imádkozó ember a szenvedésében az ártatlanságát, és a teljesen Istenre utaltságát hangsúlyozza.
Isten átéli az emberi halált
Egyedül Jánosnál olvasni, miszerint később katonák jöttek, hogy eltörjék a keresztre feszítettek lábát. Barbár cselekedetnek hangzik, és az is volt, de azért tették, hogy az elítélt ne tudja magát tartani, minél előbb halálát lelje, szenvedései hamarabb véget érjenek. Így tettek a két latorral, ám Jézusról látták, már nem él. Hogy erről megbizonyosodjanak, az egyik római lándzsával az oldalába döfött, a sebből vér és víz folyt.
Egy József nevű tehetős ember elkérte Pilátustól Jézus testét. Levette a keresztről, tiszta gyolcsba tekerte, és egy sziklába vájt új sírboltba helyezte. A sírkamra bejáratáshoz egy óriási követ görgetett és elment. „Mária Magdolna és a másik Mária ott maradtak, leültek a sírral szemben.” Így ért véget Nagypéntek, Jézus halálának napja.
A római katolikus hagyományban a szentmise Nagypénteken elmarad, helyette igeliturgiát és szentáldozást tartanak a templomban.
Fotó: Giorgio Onorati / EPA / MTI
Mi Nagypéntek üzenete a mai ember számára?
A Nagypénteknek a leglényegesebb üzenete egyrészt ma is ugyanaz, mint azóta mindig; bár ezen üzenet nyilvánvalóan eléggé sokrétű. A kereszténység az emberi történelemnek az egyik kulcspillanatát ismeri föl ehelyütt, amely a későbbi korszakoknak a művészetére, a bölcseletére és a teológiájára egyaránt kivételesen megtermékenyítő módon hatott.
Történelembölcseletileg ehelyütt a világtörténet mélypontjával állunk szemben, amely azonban hamarosan (a húsvéti örömben) a csúcspontba fordul. Ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy Isten a lehető legteljesebb közösséget vállalja az emberrel: nem riad vissza még attól sem, hogy átélje az emberi haldoklást és magát a halált.
Az emberi szenvedést a végletekig megélő Isten – másrészt – minden korban, újra és újra a szenvedés értelemmel telítésének, és ekképpen a hatékony elviselésének is a kimeríthetetlen erőforrása. Isten osztozik az emberi sorsban, hogy ezáltal az ember is osztozhassék az isteni sorsban – fogalmaz a teológus.
Kiemelt kép: Fred de Noyelle / AFP
