A világ középkori történelem és művészet iránt érdeklődő része felfigyelt a hírre, miszerint a Bayeux-i Faliszőnyeget története során először viszik és állítják ki Nagy-Britanniában.
Miért olyan nagy szám ez a textil? Mert
A műalkotás az 1066-os hastingsi csatáról mesél hímzett képek és némi magyarázó latin szöveg kíséretében, ahol I. Vilmos, Normandia hercege körülbelül hétezer fős seregével megsemmisítette a közel azonos méretű angolszász haderőt. Az összecsapásban Harold király is életét vesztette, a korona Hódító Vilmos fejére került.
Az országban évszázadokon át tartó francia uralom vette kezdetét, a társadalom és a nyelv is átalakult.
Hatalmas képregény
A faliszőnyeg kis híján 70 méter hosszú, szélessége 45,7-53,6 centiméteres, és hat – egyesek szerint nyolc – eltérő hosszúságú darabból varrták össze. Valamikor az 1070-es években készíthették, a munka nyilvánvalóan évekig tartott. Anyaga fehérített, durva vászon, erre hímeztek kézzel összesen hetven jelenetet és hozzájuk a latin magyarázó szöveget.
Az egészet feltehetően egyetlen elismert mester rajzolta fel, majd az egyes darabokat többen hímezték színes gyapjúfonállal. A már említett hastingsi csatát és a hozzá vezető lépéseket ábrázolja latin nyelvű magyarázattal:
A középkor folyamán több hasonló, világi és egyházi témát feldolgozó alkotás is készült. Nem sok, de épp elég, hogy a Bayeux-i Szőnyeg ne legyen példa nélkül álló. Egyedivé mérete teszi és az, hogy a korai középkorból ez az egyetlen egyszerű anyagból, kézi hímzéssel készült alkotás, ami máig fennmaradt.
Hódító Vilmos féltestvére, a bayeux-i püspök, Bayeux-i Odo megbízásából készülhetett. Történetéről nem sokat tudunk, de könnyen lehet, hogy készítése után nem sokkal már összehajtva pihent a bayeux-i székesegyházban. Itt fedezték fel ismét a XVIII. század elején, 1740-től pedig már mint az angol történelem ritka és értékes dokumentumáról esik róla szó. Akit még részletesebben érdekel a kárpit, itt talál róla egy magyar nyelvű tanulmányt.
Propaganda és dicsekvés
Miért készítették? A hasonló alkotások templomok, vártermek puszta falainak díszítését és nem utolsósorban szigetelését szolgálták. Emléket állítottak és történeteket meséltek el oly módon, hogy azt az írni-olvasni nem tudók is megértsék. Avagy hogy bárki „el tudja olvasni”, hiszen ezer évvel ezelőtt a betűvetés tudománya leginkább az egyházi rend kiváltságának számított. A túlnyomó többség – paraszttól az arisztokratáig – mai fogalmaink szerint analfabéta volt.
Nyomtatott könyvek, újságok nem léteztek, a korabeli politikusok kiválóan ráéreztek az ilyen művek propagandaértékére, a Bayeux-i Szőnyeg is ennek a remek példája. Nem megyünk bele a részletekbe, de az egyébként fattyúként született Vilmos joga az angolszász koronára igencsak megkérdőjelezhető volt.
Mind a korabeli közvélemény, mind az utókor meggyőzése céljából szükségesnek mutatkozott az események normann narratívájának előtérbe helyezése. Ennek szellemében fogalmaztak normandiai krónikások, és így mesélnek a faliszőnyeg jelenetei is
– mondja a 24.hu-nak Dr. Molnár Péter történész, az ELTE BTK Középkori és Kora-újkori Történeti Tanszékének adjunktusa.
A hódítás pedig önmagában is olyan hatalmas teljesítmény volt, amit büszkén lehetett és kellett is „reklámozni”.
Kinek a bandája erősebb?
Maguk az események is bőven vannak olyan érdekesek, mint az ezeréves falikárpit. Normandia a Francia Királyságon belül önálló hercegséget alkotott, különálló egység saját uralkodóval, állami hierarchiával, de természetesen a mindenkori francia uralkodónak alávetve.
Nemcsak országon belül, de európai viszonylatban is nagyon jól szervezett, erősen központosított hatalommal rendelkezett, ami a kor nyelvén annyit tett: a normann hercegek erősek voltak. Ráadásul itt és ekkor kezdték először alkalmazni a modern és rendkívül hatékony lovagi harcmodort, a középkor megállíthatatlan „tankjait”. Kiváló minőségű fegyvereik voltak, nem csoda, hogy számos területet meghódítottak, Dél-Itáliában saját államot hoztak létre, és a bizánci császár elit testőrsége is részben normann lovagokból állt.
Ettől függetlenül az angolszász király nem volt könnyű falat, Vilmos hatalmas kockázatot vállalt, amikor mintegy 7000 fős seregével hajóra szállt.
A hódítást ne úgy képzeljük el, mint a későbbi korokban. Nem Anglia és Normandia állt egymással szemben, hanem két ember fegyveres kísérete. Az összecsapásból az került ki győztesen, akinek nagyobb és erősebb volt a »bandája«
– fogalmaz a történész.
Egyetlen sorsdöntő nap
A szerencse is Vilmos mellé szegődött. Támadásának hírére Harold minden mozgósítható erejével délkeletre vonult, de a támadás csak nem jött: a normann hajókat kedvezőtlen szelek nem engedték kifutni. Az angolszász király erről nem tudott, másfél hónapnyi várakozás után szélnek eresztette ellátási nehézségekkel küzdő seregét.
Szeptemberben aztán északról újabb trónkövetelő érkezett norvég segítséggel, Harold kapkodva összeszedett hadával 1066. szeptember 25-én tönkreverte a betolakodókat. Aztán rohant vissza délre, mert Vilmos közben kihajózott…
Október 14-én egy halálosan kimerült, gyalogosokból álló, nagyjából hétezer főt számláló angolszász katonaság nézett szembe a hasonló létszámú, de pihent, íjászokat és lovasságot is felvonultató normannokkal. Vilmos győzött, és mivel a csatában Harold is életét vesztette, könnyedén megkoronáztatta magát.
Ezek után ideje nagy részét Angliában töltötte, vitte magával kíséretét is, akiknek igyekezett pozíciókat és birtokokat biztosítani. Az angolszász előkelők azonban féltékenyen ragaszkodtak méltóságaikhoz, öt évbe telt, mire Hódító Vilmos megtörte ellenállásukat.
Eközben pedig már tudatosan és agresszívan szorította ki a hatalomból az angolszász világi, majd lassan az egyházi elitet.
Szabályos gyarmatosítás
Idővel persze megtörtént az összeolvadás, de Vilmos és közvetlen utódai a történész szavai szerint szabályos gyarmatosítást vittek véghez. Maga a „hatalomátvétel” is rengeteg vérrel járt, brutálisan léptek fel az ellenszegülőkkel szemben. Kővárakkal pakolták tele az országot de nem a külső támadások kivédésére, hanem a lázadó angolszászok megfékezésére.
A törvények a franciák védelmét szolgálták és kettős mércét alkalmaztak. Egy angol például a halálbüntetést kockáztatta, ha kezet emelt egy franciára, ám fordított esetben csak befejezett gyilkosságért járt ilyen ítélet.
Az angliai arisztokráciába a XIII. század közepéig egymást követő hullámokban érkeztek francia előkelők, az uralkodók a kontinensről hozták és juttatták birtokhoz, álláshoz az Angliában gyökértelen, ezért hozzájuk hűséges vagy annak vélt alattvalókat.
Közben egyre erősebb lett az asszimiláció, a XII. század közepén például, amikor német és francia földön egyre komolyabban foglalkoztak Nagy Károly örökségének feltámasztásával, a szigeten »válaszként« megszületett az Arthur-mondakör és új életre kelt az örökség. Ez már egyértelmű jele az új közösség kialakulásának
– mondja Molnár Péter.
Az „angol tudatot” azért még jó ideig „franciául fejezték ki”, a vízválasztót II. Richard 1399-es halálánál kereshetjük. Utódja, IV. Henrik személyében új dinasztia került a trónra, ő először politikai okokból hangsúlyozta „angolságát”, majd rá kellett ébrednie, a kontinensen idegenként kezelik, az angol király már kívülről nézve is angol. A XV. században pedig az asszimiláció is eljutott arra a fokra, hogy az udvar és a nemesség nyelvében is angollá vált.
Pig és pork
De ennek a nyelvnek már nem sok köze volt az eredeti angolszászhoz, és mivel ez napjainkig így is maradt, ebben láthatjuk a normann hódítás máig élő hatását. És igazolást nyer a cikk elején leírt mondat: Anglia örökre megváltozott.
Igék szintjén még bőven tetten érhető az angolszász eredet, de ahogy haladunk felfelé a szavak hierarchiájában a fogalmak felé, úgy erősödik, majd válik gyakorlatilag egyeduralkodóvá a francia közvetítéssel érkezett újlatin hatás
– magyarázza a történész.
Lássunk egy kiváló példát. A pig disznót jelent, az állatot az ólban, amellyel a paraszt érintkezett napi szinten, gondozta nevelte. Az „úr” akkor került hozzá a legközelebb, ha elhajtottak mellette egy kondát vagy arrébb rúgta a várudvaron. A pig angolszász eredetű szó.
A pork disznóhúst jelent, a nemesi lakomákon az asztalon gőzölgő, pirosra sült étel. Amivel a paraszt és szolgáló csak akkor lépett kapcsolatba, ha feltálalta vagy megkapta a maradékot. A pork valójában francia szó.
