Szerényen bújt meg a közelmúlt hírei között a Semmelweis Egyetem közleménye: elvégezték az ötszázadik szívtranszplantációt Magyarországon, ezzel most egy végstádiumú szívelégtelenségben szenvedő 24 éves férfi életét mentették meg az orvosok.
Laikusként még a mindenben szakértő magyar mentalitással is elképesztő ez a szám, főleg úgy, hogy ilyen beavatkozásra 25 éve van lehetőség hazánkban, és a műtétek felét az elmúlt öt évben végezték.
Ha máshonnét nem is, tucatnyi filmből tudjuk, milyen óriási munka kezdődik abban a pillanatban, ahogy elhangzik a mondat, van egy beültethető szívünk!
A statisztikák mögött ott az emberi tényező: honnan van ennyi donorszív, hogy néz ki egy ilyen beavatkozás, milyen kilátásai vannak az újszíves betegnek? Dr. Szabolcs Zoltán szívsebésszel, a Semmelweis Egyetem Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinika igazgatóhelyettesével beszélgettünk. Ebben az intézményben 455 beteg kapott új szervet az elmúlt negyed évszázadban.
A szervfelajánlások nagy intenzív osztályokról, megyei kórházakból érkeznek, a koordinációs feladatokat az Országos Vérellátó Szolgálat Szervkoordinációs Irodája látja el.
Ha valaki életében nem tiltja meg – esetleges halála esetén – szervei felhasználását, akkor az adott kórháznak jogában áll átültetésre felajánlani. A család természetesen megvétózhatja a döntést, a medicina nem megy ellene erővel.
De többek között a média hatásának és az intenzív osztályokon dolgozó terapeutáknak köszönhetően az elmúlt tíz évben az ilyen családi tiltakozás nagyon ritkán fordult elő.
Az emberek megértették és elfogadták, hogy ha szerettükön az orvostudomány már nem tud segíteni, halálukkal legalább mások életét megmenthetik. A közvélemény formálásában nagyon komoly szerepük van a sikeres műtéten átesett pácienseknek is
– fogalmaz a professzor.
Évente átlagosan 50-60 felajánlás érkezik, amióta csatlakoztunk az így már nyolc uniós országot tömörítő Eurotransplanthoz, a szervek 15-20 százalékát külföldről kapjuk. A kölcsönösség elvén működik, ami azt jelenti, hogy ezeket a szerveket alkalom adtán „vissza kell adni”.
Kegyetlenül hangzik, de tény: ha a darabszámot tekintjük, minden itthon beültetett szívnek Magyarországon kell kitermelődnie.
Akinek napjai vannak hátra
Ha tehát valahol van egy beültetésre alkalmas szív, a kórház értesíti a Szervkoordinációs Irodát, amely továbbítja az információt az Eurotransplantnak. Itt kezelik a nemzeti várólistákat is, és döntenek róla, melyik országban ki az a 2-3 beteg, aki megkaphatja.
Innentől kezdve a döntés adott transzplantációs központ orvosának kezében van, esetünkben ez a személy Szabolcs Zoltán professzor. A kiválasztás négy legfontosabb szempontja ebben a sorrendben:
- a vércsoport egyezzen;
- a donor és a recipiens (befogadó személy) közti súlykülönbség ne legyen több 10-15 százaléknál;
- sürgősség;
- várólistán elfoglalt hely.
Ha az anatómiai és vércsoport követelmények teljesültek, ami ugye adott, a kiválasztás legfontosabb szempontja a rászorultság:
Létezik egy európai szintű, úgynevezett high urgent-lista. Hiába került valaki akár csak egy napja erre a sürgősségi várólistára, mert állapota rohamosan romlik, akkor bárhonnan kaphat felajánlást, hiszen napokon, órákon belül elveszíthetjük
– mondja a szívsebész.
Maximum öt óra odaérni
Első lépésként megvan a donorszív, a szervkivevő csapat lép akcióba, eltávolítja a szervet. Innentől kezdve négy óra maradt a beültetésig, pontosabban a siker érdekében nem jó, ha ennél több idő telik el. Leállítják a működését, szívizomvédő folyadékkal mossák át, valahogy úgy képzeljük el, hogy steril, speciális anyagból álló jégkásában szállítják bénult állapotban.
A transzplantációs időt szükség esetén ki lehet tolni 5-5,5 órára, de ilyenkor a beültetés után már gyakran léphet fel kezdeti működési zavar.
Az Egyesült Államokban, Ausztráliában például az óriási távolságok miatt sokszor nem lehet tartani a transzplantációs időt, ekkor a szívet működő állapotban tartják. Úgynevezett keringető készülékek segítségével élő, a tárolóban dobogó szervvel száll fel a repülő, száguld a mentőautó.
Gigászi munka, 95 százalékos siker
A szívvel együtt megérkeztünk a kórházba, a recipiens előkészítve a műtőasztalon. Két-három sebészre van szükség, altatóorvos, a gépeket kezelő szakember, asszisztencia, szívátültetésnél egy időben 8-9 ember dolgozik egyszerre, és ha hozzászámoljuk a szerv kivételét végző 2-3 szakembert, egy tucatnál járunk.
Ezért több csapatnak kell egyszerre készen állnia és szükség esetén váltania egymást, az érvényes szabályozás szerint egy intézmény csak akkor lehet szívtranszplantációs klinika, ha legalább három-négy komplett csapatot fel tud vonultatni.
A műtét részleteibe felesleges lenne belemenni, elég annyi, hogy amíg a csere megtörténik, a recipienst egy úgynevezett szív-tüdő gépre kapcsolják, ez biztosítja a keringést.
A következő sorsdöntő pillanat, amikor az új szívre Szabolcs professzort idézve „ráengedik a keringést”. Jó esetben elkezd dobogni a szíve, de a motort, a fent említett gépet sem kapcsolják ki egészen addig, míg az új szív megbízhatóan át nem tudja venni a géptől a keringés fenntartását.
Az első, kritikus órákban és napokban bármi megtörténhet, sőt gyakran kell is ennyi idő, hogy az új szív tényleg megbízhatóan működjön.
Persze nyilvánvalóan veszélyes és kockázatos beavatkozásról van szó. Az eddigi 500 beteg jókora többsége ma is boldog életet él, az első és a második transzplantált immár 25 éve. A halálesetekért sokszor maga a páciens felel, de erről később, most egy igazán örömteli hír:
A lábadozás után aztán az egykori beteg számára új élet kezdődik. Az új szerv ugyanúgy működik, mint a sajátja egészséges állapotában, a befogadó elmondhatja: egészséges szíve van.
Nem kell többé korlátok közt élnie, visszatérhet a munkahelyére, sportolhat, terhelheti is magát, jöhet-mehet kedve szerint. Aki nem ismeri, meg sem mondaná, nem saját szíve dobog a mellkasában. Nehéz fizikai munkát viszont nem végezhet, valamint örök életére veszélyt jelentenek számára a fertőzések.
És itt fordulunk rá témánk egyik legmegdöbbentőbb árnyoldalára.
Életre szóló függés
Laikusként is teljesen logikus, hogy a szervezet küzd a számára betolakodóként azonosított új szerv ellen, ezért a beteg immunrendszerét el kell nyomni. Az csak egy dolog, hogy egy egyszerű nátha is rendkívüli kockázatokkal járhat, de kezelés híján szervezete kilöki az új szívet.
Szabolcs professzor szavai a maguk tárgyilagosságával igazán megdöbbentőek:
Ha egy egyébként teljesen jó állapotban lévő, teljes életet élő recipiens kikerül a látókörünkből, elhagyja a gyógyszereit, 2-3 héten belül biztosan meghal.
Többször történt már ilyen, A szívtranszplantált embereknek élethossziglan szoros kapcsolatban kell maradniuk az ápoló orvosokkal és fordítva: ők sem engedhetik el soha a beteg kezét.
Sajnos több páciens is meghalt már a kezelés elhanyagolása miatt, ezért a legkevésbé sem csodálkozhatunk azon, hogy már a várólistára kerülésnek is szigorú feltételei vannak, nem elég, ha valaki „csak” rá van szorulva.
Két ember is meghalhat
Az egész procedúra szociális és pszichiátriai felméréssel kezdődik, amely során szakemberek megvizsgálják, a leendő recipiens rendelkezik-e megfelelő háttérrel:
- Hajlandó lesz a műtét után élete végéig együttműködni az orvosokkal?
- Képes biztosítani a legszükségesebb lakhatási, életviteli feltételeket?
- Meg tudja vásárolni a gyógyszereket?
Kemény szavak, de mentálisan beteg vagy szociálisan menthetetlenül lecsúszott betegek nem kaphatnak új szívet. Ismét a professzor rövid érvelése segít objektíven nézni a kérdést:
Amint szó volt róla, ez a műtét életre szóló elköteleződést kíván, nem szabad annál elvégezni, akinél ez előre kizárható. Ellenkező esetben két életet veszítünk: az illetőt, aki nem működik együtt, és azt az embert, aki az adott szívet helyette megkaphatta volna.
A transzplantációra alkalmas szív nemzeti kincs, és bár a várható eredményt tekintve huszadrangú, de ha kútba dobjuk, máris számít: maga a műtét komplikáció nélkül is 16 millió forintba kerül.
Ha nem pszichiátriai esetről van szó, a megoldás is adott. Hajléktalanok, nehéz anyagi körülménye közt élő személyek esetén a család vagy a helyi önkormányzat komoly, hosszú távra szóló szerződéssel átvállalhatja a terheket: szállást biztosít, akár pénzt a gyógyszerekre évtizedeken keresztül.
Végezetül pedig legyünk büszkék: a professzor számos esetről tud, amikor a vészhelyzetben végül a szeretet és az emberség győzött. Családok fogadták vissza „kitaszított” tagjukat, települések fogtak össze beteg lakójukért. Főleg kisebb falvakra jellemző, hogy kiállnak egymásért, közös erővel felújítanak egy házat az elesett betegnek, biztosítják a tűzifát, segítenek a ház körül, beszállnak a felmerülő költségekbe.
