A Journal of Geophysical Research: Planets-ben megjelent tanulmányukban a kutatók azt írják, a Föld korai története egy szakaszán maga is ilyen objektum lehetett.
Lock és Stewart azt vizsgálta, hogy miként alakulhatnak ki bolygók hatalmas ütközések nyomán. A legelterjedtebb elméletek szerint a kőzetbolygók – mint amilyen a Föld, a Mars, a Vénusz vagy a Merkúr is – Naprendszerünk fiatal korszakában jelentek meg, amikor kisebb objektumok találkoztak egymással. Ezek az ütközések olyan erősek voltak, hogy az égitestek megolvadtak, részben elporladtak, majd kihűltek és megszilárdultak, közel gömb alakú formát véve fel.
A szakértők elsősorban a forgó objektumok ütközésével foglalkoztak. Az efféle égitesteknek olyan perdülete, azaz impulzusnyomatéka van, amely megőrződik az ütközés után. Képzeljünk el egy korcsolyázót, aki saját tengelye körül forog. Attól függetlenül, hogy milyen gyorsan is pörög, a mozgásának iránya és nagysága ugyanaz marad.
Lock és Stewart azt modellezte, hogy mi történik, ha a “korcsolyázók” Föld nagyságú kőzetbolygók, melyek nagy energiával és nagy perdülettel csapódnak más hatalmas égitestekhez.
Az óriási ütközések statisztikáit vizsgáltuk meg, és azt találtuk, hogy egy teljesen új struktúrát formálhatnak
– állapította meg Stewart.
A kutatók arra jutottak, hogy magas hőmérséklet és nagy impulzusnyomaték esetén a bolygók egy hatalmas, vörösvérsejtre vagy fánkra emlékeztető alakot vehetnek fel. Egy ilyen objektum elsősorban porlasztott kőzetből állhat, sem folyékony, sem szilárd anyagot nemigen tartalmaz.
A feltételezett égitestet a szakértők szinesztiának nevezték el a görög szin, azaz “együtt” szóból, illetve Hesztia nevéből, aki többek közt az építészet és a szerkezetek istennője is volt a görög hitvilágban.
Egyelőre nem találtak ilyen objektumot
A struktúra kialakulásának egyik kulcsa, hogy az objektum anyagának egy része pályára áll. Egy keringő, szilárd gömbben a szerkezet minden egyes pontja a magtól a felszínig egyenlő mértékben forog. Egy hatalmas ütközés után viszont az égitest anyaga megolvadhat vagy elpárologhat, ezzel pedig nő a térfogata. Ha elég nagy és elég gyors lesz az objektum, egyes részei olyan sebességet érnek el, melytől megkezdődik a keringésük, és létrejön az egyedi forma.
A korábbi elméletek alapján a nagy összeütközésekkel az égitestek szilárd vagy olvadt korongot hoznak létre maguk körül. A szinesztia ugyan bolygó tömegű lehet, mérete viszont jóval meghaladhatja az efféle lemezes objektumokét.
Stewart úgy véli, a bolygók többsége feltehetőleg már megtapasztalt olyan ütközést, amely szinesztia formálódását válthatja ki. Egy olyan objektumnak, mint amilyen a Föld is, ez az állapot nem tarthat túl sokáig – talán pár ezer évig. A lehűléssel ugyanis az égitestek idővel ismét gömb alakot ölthetnek.
Stewart szerint elméletük miatt érdemes lehet a Hold formálódását is átgondolni. Az égitest összetétele sokban hasonlít a Földre, és a legújabb elméletek szerint az objektum is egy óriási ütközéssel jött létre, mely után a kiszakadt anyag keringeni kezdett. Egy ilyen esemény azonban valószínűleg inkább szinesztiát formált volna, melyből aztán később a Föld és a Hold is kiválhatott.
Bár egyelőre nem sikerült efféle égitestet találni, a kutatók bíznak benne, hogy célzott kereséssel más bolygórendszerekben egy nap meglelhetik a nyomukat.
