Szent István és Mátyás is arra vár, megsegíthessen minket

A “magyar nép zivataros századai” során számtalan alkalom volt, hogy az egyszerű, védtelen emberek sorsuk jobbra fordulását, vagy csak puszta életük megmentését is egyedül Istentől remélhették. Remélték is, de nemcsak az Úrtól, hanem olyan történelmi személyektől is, akiknek alakját szinte természetfelettivé formálta az emlékezet.

Szent István a megfelelő időre vár

Szent István például egy trencséni népmonda szerint a Racsa hegy egyik barlangjában várja, hogy eljöjjön az idő. Történt ugyanis, hogy a nyájból elkóborló bárányt követve egy bojtárlegény egy kis barlangot talált. Az állatot követve hosszú folyosó után a fiú egy tágas, föld alatti teremben találta magát.

Az pedig tele volt katonákkal, régi fegyverekkel felszerelve aludt mindegyik lova hátán. Hiába keltegette őket, egyik sem ébredt meg. Ekkor egy nagy asztalnál észrevette Szent István királyunkat, akinek akkora szakálla volt, hogy körbeérte már az asztalt.

Próbálkozott vele is: “Éberedjen felséged”! István erre kinyitotta a szemét, és csak annyit mondott: “Még nincs itt az ideje” – és visszahunyta a szemét. Ott ül azóta is a szent király, várja az időt, amikor vitézeivel elhagyja a hegy üregét, és vitézeivel felszabadítja szegény népét.

Mátyás a világ királya lesz

Hasonló történet kering Hunyadi Mátyásról is egy délszláv népmonda nyomán. Ő a tízszeres túlerőben lévő ellenség elől húzódott vitézeivel a “Budai-hegy” gyomrába, amely menedéket nyújtva megnyílt előttük. Ott vár ma is. Kőasztal mellett ül, az asztalon egy aranypénz, amit őszülő szakálla lassan körbe-körbe nő. Ha harmadszor is körbeéri, Mátyás király és maroknyi harcosa felébred, elhagyja a barlangot.

Visszamennek a hársfához, amelynek árnyékában mindannyian elfértek, amikor annak idején menedéket kerestek. A fa azóta rég kiszáradt már, de a király érkeztére újra kizöldül. A fa körül, a réten pedig várja már Mátyást a világ minden királya és császára teljes seregével együtt, hogy a világ uralkodójává válassza.

Attól kezdve a világ összes népének egy királya lesz, Mátyás király, és az egész földön egy hit fog uralkodni.

Csaba királyfi csillagösvényen

A legismertebb “égi segítő” nyilván Attila fia, Csaba királyfi. Erdély völgyeiben magukra hagyta megmaradt hun harcosait, hogy ott székeljenek, míg ő vissza nem tér Szittyaországból. Ha baj támadna, üzenjenek neki széllel, vízzel és a földdel, ő visszatér és segítségükre lesz – mondta utolsóként. Háromszor tért vissza Csaba serege élén, hogy megvédje a székelyeket, majd örök álomra hajtotta fejét messze keleten.

Hosszú idő után tengernyi nép támadt a székelyekre, utolsó csatájukra készültek a harcosok, minden veszni látszott. Csabát hívták még akkor is.

Csaba vezér, hős vitézek magas égben, mély föld alatt, halljátok-e ezt a hivást?

Már kezdődik a kétségbeesésnek harcza, midőn íme holdvilágtalan éjszakán nagy zaj támad az ég boltján, zörög a dárda, csattog a kard, robog a paripa, tárogató rivall, égrendítő zajjal ezernyi ezer fényes alak rohan végig a remegő csillagok között; halvány arczaik ragyognak, fegyverök tüzet villámlik, paripáik patkói alatt szikrázik az égboltozat.

Csatára! csatára! Csaba jön és halott vitézei. Nézd, hogy csillog, nézd, hogy villog kezében a csatacsillag! hogy forgatják kardjaikat, hogy meresztik szemeiket! Hogy nyulnak kezeikkel feléd a magasból!

– írja Jókai Mór. Csaba királyfi a Hadak útján visszatérve újra, ezúttal utoljára megsegítette népét.

Szent László, az égi harcos

De Szent László király is visszatért a sírból. A székelyek akkor betörő tatárok ellen vették fel a harcot, és meglátva az ellenség sokaságát, fohászt mondtak: “Szűz Máriám, segíts meg!Szent László király, harcolj velünk”!

És abban a pillanatban hatalmas harcos jelent meg lovon ülve, a székely had élére állt. nemcsak állt, azonnal az ellenségre rontott: mint a villám, úgy mozgott, roppant csapásaitól viaszbábuként olvadtak szét a legkeményebb tatárok. Feje felett egy gyönyörű asszony lebegett, aranykoronát viselt ő is, ruhája úgy ragyogott, hogy a szem belekáprázott.

Tudta ám a pogány is, mi történt, egy elfogott vén tatár vallotta: “Nem székely, nem a magyar vert meg minket, hanem az a László, akit segítségül hívtak”. És hogy valóban László volt a ragyogó vitéz, arra egy másik csoda a bizonyíték. A csata alatt a váradi templom őre sehol nem találta a szent király koponyáját, a harc végeztével viszont ismét előkerült, mintha csak onnan tért volna meg.