II. Lajos volt az egyetlen Jagelló uralkodónk, aki Magyarországon, Budán látta meg a napvilágot – 1506. július 1-jén. Nem sok híja volt, hogy egyáltalán megszületett, és hogy életben is maradt. Apja, II. Ulászló 50 éves volt már, mire végre trónörököst nemzett 28 évvel fiatalabb feleségének. Candale-i Anna gyönyörű, határozott fiatalasszony volt, de szervezetét nagyon megviselte a várandósság.
Csoda, hogy életben maradt a gyerek
Sokat gyengélkedett, rosszullétek gyötörték, volt, hogy az ágyból sem tudott felkelni. Lajos koraszülöttként jött világra, ami akkoriban a gyors halállal volt egyenlő még a legtehetősebb családokban is.
A gyerek életben maradt, de az édesanya három héttel a szülés után gyermekágyi lázban elhunyt. Lajos gyermekkorára erősen rányomták bélyegüket a szülés közben és után átélt nehézségek, egészsége mindvégig gyenge, törékeny volt. Nem úgy szelleme. Gondosan válogatott mesterektől szívta magába a humanista műveltséget, hét nyelven beszélt, kiválóan táncolt, és természetesen kitanulta a hadi mesterséget is.
Az egységes, önálló Magyar Királyság utolsó uralkodója
Hamar, már 10 évesen teljesen árván maradt, de a nemesi pártok nem fosztották meg trónjától: 1518-ban megkoronázták, de az országot a nemesek “kiegyezése” alapján felállított királyi tanács irányította. Egészen Lajos 1521-es nagykorúsításáig, amikortól II. Lajos néven ténylegesen ő lett a Magyar Királyság uralkodója. Akkor még senki nem sejtette, hogy egyben ő a független, egységes Magyarország utolsó királya is.
A király kétségbeesetten próbálta rendbe tenni pénzügyi helyzetét. Apjától üres kincstárat örökölt, hitelt nem tudott szerezni. Az ország rendjei pedig egymásra acsarkodtak, a belviszály sok energiát emésztett fel.
A török 1526-os támadása ismét felkészületlenül érte Magyarországot, de Mohácsnál ott állt a csatatéren az alig 20 esztendős király személyesen, mellette az ország főnemesei és főpapjai. A győzelemre ugyan nem volt sok esély a háromszoros török túlerővel szemben, de a magyarok hősiesen küzdöttek, a mohácsi csatára nem szabad szégyenletes vereségként gondolni – bármi is lett a következménye.
Harcolni, azt tudtak
Miután a két gyalogság egymásnak feszült, a magyar nehézlovasság, több ezer páncélos vitéz, a középkor „tankjai” oldalba kapták a törökök jobbszárnyát.
Értesülve erről a harci lázban égő, dicsvággyal teli ifjú uralkodó, elindította a második hullámot, elődei példájára maga állt a támadás élére.
Az előző roham vonalán haladt, bele az ismeretlenbe. Csakhogy addigra az első roham lendülete megtört, a vitézek megkezdik a visszavonulást, hogy rendezzék soraikat, szuszhoz jussanak kicsit. A korábban szétkergetett török könnyűlovasság összerendeződve minden erővel akadályozta ezt a visszavonulást. Ebbe a zűrzavarba tört be a páncélosok király vezette újabb tömege – a káoszból pedig pánik, fejvesztett menekülés lett.
Akkoriban a csatatéren zászlólengetés, oda-vissza nyargaló futárok szava jelentette a kommunikációt, nem vethetjük teljes joggal Lajos szemére, hogy nem tudta, mi történik aktuálisan a kavarodás közepén. Persze, ha tapasztaltabb lett volna. Ki tudja?
Szerencsétlen baleset
A lényeg, hogy futott a király, futottak az urak, ezt látva pedig hátrálni kezdett a gyalogság is. Az őrjöngő fejetlenségben a király a Csele patak felé sodródott, ami ekkor megáradva eredeti medréből kilépve több száz, talán kilométeres sávban mocsárrá változtatta a környéket.
Nem tudjuk, pontosan mi történt. A talpig páncélba öltöztetett, talán sebesült Lajos vélhetően eltávolodhatott kíséretétől, lova eleshetett. Testőrsége esetleg látta, de hirtelen inkább az üldözők figyelmét akarta elvonni.
A mohácsi csata talán legsúlyosabb következménye volt a király halála, és az a tény, hogy örökös nélkül hagyta az országot. A szomorú folytatást ismerjük…
