Orseoló Ottó velencei dózse Szent István egyik testvérét vette feleségül, frigyükből született Péter 1010 körül. Miután alattvalói elkergették, asszonya és akkor 16 éves fia természetes módon a nagybácsinál, Istvánnál keresett menedéket. A király megkedvelte a fiút, és Imre herceg 1031-es halála után megtette utódjául.
Miért egy “idegent”, mikor saját családjából is megannyi tehetséges férfit választhatott volna? Feltehetően benne látta az utódot, aki folytatja a keresztény magyar állam építését, amit – ezek szerint – saját vérétől nem várhatott el. A Péterrel meglehetősen ellenséges Képes Krónika úgy tudja, hogy István halála után a királyné “ármánykodása” emelte trónra a velenceit, “hogy Gizella királyné kénye-kedve szerint cselekedhessék, és Magyarország – szabadságát elvesztvén – akadálytalanul a németek alá rendeltessék”. Csak azért idéztük, mert ha nem is ezért, de a vége tényleg ez lett.
Mellőzte a magyarokat
Pedig Péter és Gizella között sok volt a súrlódás. Az asszony vélhetően nem tudta feldolgozni, hogy fia halála után egy számára idegen férfi kerül Imre helyére. A problémával István is tisztában volt, ezért nem csak az országnagyokat eskette meg, hogy tiszteletben tartják végakaratát, de örökösével is megígértette, hogy megvédi Gizellát. Tiszteletben tartja a királyné jogait és nem fosztja meg őt birtokaitól – írja a Rubicon.hu.
Péter hűbérül adja Magyarországot (Képes Krónika)
István halála után tehát Péter fejére került a korona, ő pedig megkezdte uralkodását István parancsainak szellemében mind a kül-, mind a belpolitikában. Csakhogy türelmetlen volt, igyekezett korlátlanul érvényesíteni akaratát az ország kormányzásában, amihez itáliai és német kegyencei voltak segítségére. Mellőzte a királyi tanácsot, a nádort, több püspököt is leváltott, illetve Gizella királynéval is szembefordult. Ez pedig nagy hiba volt. A krónikás nyilván túloz, de szavai jól mutatják a vélt vagy valós alapokon nyugvó “nemzeti felháborodást”.
Német kegyetlenséggel
E szerint ugyanis Péter “német dühösséggel kegyetlenkedett: Magyarország nemeseit megvetette, gőgös szemmel és telhetetlen szívvel falta a föld javát, vadállati módon ordító németjeivel és fecske módjára fecsegő olaszaival. … felette kicsapongó volt; a király csatlósainak erőszakoskodása miatt abban az időben senki sem lehetett biztos feleségének tisztasága, leányának vagy húgának szüzessége felől, mert büntetlen tettek rajtuk erőszakot”.
Látván az ország baját, a magyar főemberek kérték a királyt, változtasson. “A király azonban dölyfös kevélységében felfuvalkodott, magában forralt undok mérgének dögvészes undokságát így veté nyilvánosságra, mondván: »Ha valameddig még élek, Magyarországon mind a bírákat, a méltóságos és tekintetes, valamint az alsóbb rendű embereket, a századosokat, falunagyokat és mind a főembereket, a hatalomviselőket németekből rendelem, idegenekkel töltöm meg ezt a földet, és teljességgel a németek hatalmába adom«. És mondá: »Ez a név: Magyarország, abból származik: Nyomorország, hát hadd nyomorogjanak«. Ez volt a viszálykodás melegágya Péter király és a magyarok között”.
Sámuel is arcátlanná vált
Az eddig és ne tovább pillanata 1041-ben, a király Budo nevű kegyencének meggyilkolásával jött el, mire Szent István örököse elmenekült Magyarországról. Itthon Aba Sámuelt emelték trónra, a német-római császár – a korábbi ellenfél – udvarában pedig Péter király kilincselt támogatásért. III. Henriknek kapóra jött a kérés, a császárság régóta próbálta hűbéri függésbe vonni a Magyar Királyságot. Ám egy hadjárat után, némi területi engedmény és német foglyok szabadon bocsátása fejében elismerte Aba királyságát.
Csakhogy Sámuel király úgy kezelte alattvalóit, ahogy azok elvárták. A krónika szerint “arcátlanná vált, és dölyfösen dúlt-fúlt a magyarok ellen; … megvetette ugyanis az ország nemeseit, és mindig a parasztokkal, nemtelenekkel tartott. A magyar nemesek nem hagyták ezt ennyiben, sérelmeiket nehezen tűrték: összebeszéltek és összeesküdtek, hogy megölik. Egyikük azonban feljelentette a királynak azokat, akik életére törtek; a király közülük bírói vizsgálat nélkül megölette, akiket elfoghatott; ez okozta a legnagyobb veszedelmét”.
Eladta az országot
Egy küldöttség ugyanis a császárhoz fordult, és Péter visszatérését szorgalmazta. III. Henrik 1044-ben újra hadat üzent Aba Sámuelnek, és a július 7-i ménfői csatában döntő vereséget mért a királyra. Aba Sámuelt hívei többsége elhagyta már az ütközet előtt, majd Füzesabony környékén meggyilkolták. Pétert visszaültették trónjára, és nem maradt hálátlan: országában bevezette a német jogot, majd 1045. május 26-án Fehérvárott “magyarok és németek színe előtt átadta neki Magyarországot aranyozott lándzsa képében”. Ez a hűbéri eskü ismét kiverte a biztosítékot.
A magyar urak hazahívták Lengyelországból Vazul fiait, Andrást, Bélát és Leventét, Péter ismét menekült. Csellel akarták elfogni, “Péter azonban megneszelte ezt, bevette magát egy udvarházba, és három napig emberül harcolva védekezett. Végül is az íjászok minden katonáját megölték; maga élve esett foglyul, akkor megvakították, és Fehérvárra vitték; nagy fájdalmába hamarosan belehalt”.
