Tudomány

Hírt hozott a keleti magyarokról

Másfél éves utazása alatt Julianus barát négy hetet töltött a keleten maradt magyarok közt. 1236. december 27-én hozott hírt róluk.

A domonkos rend 1221-ben telepedett le Magyarországon, a nyugati kereszténység legkeletibb szegletében. A szerzetesek komoly célokat tűztek ki maguk elé: Havasalföldre és Moldvába küldtek missziót a kunok megtérítésére, de terveik között szerepelt az orosz államok katolizálása, miközben a végtelen sztyeppe népeit egész a Volgáig a pápa fennhatósága alá akarták vonni – írja a Rubicon.hu.

Egy véletlen találkozás

Az egyik első missziót egy Ottó nevű barát vezette, és arról hozott hírt, hogy a keleti sztyeppén – nem tudjuk pontosan, hol – magyar emberekkel találkozott, akiknek az ősei annak idején nem tartottak a Kárpát-medencében hont foglaló törzsekkel. Ez a felfedezés természetesen plusz motivációt jelentett a magyarországi domonkosok számára, így 1235-ben újabb négytagú expedíció indult, melyben Julianus, Gerhardus és két másik szerzetes vett részt.

Julianus felettesének, Riccardusnak a beszámolójából kiderül, a barátok májusban indultak el Fehérvárról, és miután Bulgárián keresztül eljutottak Konstantinápolyig, hajóra szálltak a Fekete-tengeren. A szerzetesek Matrika – a mai Tamany – városánál értek partot, és előbb a Kaukázus környékén keresték a magyarokat, majd észak felé indultak, időközben azonban ketten úgy döntöttek, visszatérnek Magyarországra. Julianus és Gerhardus viszont kitartott, és miután fél évet vesztegeltek az alánok földjén, észak felé haladtak a Volga mentén, mígnem egy Bunda nevű városba értek.

Ezen a vidéken már muszlimok éltek, miután pedig Julianus egyetlen megmaradt társát, Gerhardust is elveszítette, kénytelen volt egy imám szolgálatába szegődni, akivel végül eljutott a Volgai Bolgárországba. Itt találkozott egy magyar származású asszonnyal, aki házassága következtében került el törzsétől: 1236 tavaszán neki köszönhetően jutott el Magna Hungariába, ahol összesen négy hetet töltött.

Az utolsó pillanatban érkezett

Ez idő alatt Julianus egyfelől behatóan tanulmányozta távolra szakadt rokonaink életét, másfelől pedig tájékozódott a sztyeppe zűrzavaros világának politikai helyzetéről is. Magna Hungaria lakói pogány hitben, nomád módra éltek, fő étkük a hús, illetve a honfoglaló magyarok által is jól ismert kumisz volt. Julianus a volgai magyarokat bátor harcosoknak írta le, akik korábban győzedelmeskedtek az ottani népeket fenyegető tatárokon, majd szövetségre léptek addigi ellenségeikkel, és együtt sok országot meghódítottak.

Ami a sztyeppe történéseit illeti, Julianus elbeszélte elöljárójának, hogy négyhetes ott tartózkodása alatt találkozott a „tatár fejedelem” – azaz a mongol nagykán – követével, akitől hírt szerzett arról, hogy az ázsiai birodalom egy perzsa hadjáratot követően a Német-Római Birodalom és Európa meghódítását tervezi. Vélhetően ez a fenyegetés is szerepet játszott abban, hogy Julianus már 1236 júniusában úgy döntött, hazatér Magyarországra. A volgai magyarok tanácsára azonban a szerzetes nem az addig megtett úton indult visszafelé, hanem a mordvinok földjén, majd a kijevi Oroszországon és Lengyelországon jutott el az Árpádok királyságába

A beszámoló szerint Julianus barát 1236. december 27-én, 19 hónap után lépett ismét magyar földre, hamarosan pedig tovább is utazott Rómába. Julianus még Rómában volt, mikor újabb négy barát indult kelet felé, tavasszal pedig a tapasztalt utazó is visszatért a sztyeppére. Julianus barát második expedíciója azonban már hasztalan kereste a magyarokat, ugyanis nem sokkal távozása után Batu kán és Szubotáj seregei végigdúlták a Volga vidékét, az ott élő népeket pedig kiirtották, vagy elhurcolták Belső-Ázsiába. A szolgasorba taszított törzsek között ott voltak a volgai magyarok is, így Julianus első útja után távoli rokonainkról soha többé nem érkezett hír.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik