A XVIII. század második felére az Oszmán Birodalom veszített ugyan erejéből, de még mindig komoly katonai fenyegetést jelentett a Habsburgok államára. Mária Terézia ezért 1761-ben elrendelte, hogy a Délvidék és Horvátország mintájára Erdélyben is szervezzenek határőrséget románok és székelyek soraiból.
A zömében jobbágysorban élő románság számára ez előrelépést jelentett, ezért készségesen jelentkeztek az újonnan felállított ezredekbe. A székelyek azonban számos kiváltságuk birtokában már nem voltak ennyire lelkesek, igyekeztek szabotálni a királynő terveit – írja a Rubicon.hu.
Békés ellenállás
A sorozást Adolf Buccow tábornok, katonai főparancsnok kezdte meg, ám félő volt, hogy brutális módszerei, az állandó zaklatások felkelést robbantanak ki. A katonai főparancsnoksággal 1763 tavaszán a látszólag körültekintőbb Siskovics József bárót bízta meg a királynő, aki egy bizottság segítségével folytatta a toborzást. Mária Terézia határozott kérése ellenére ugyanakkor a székelyeket továbbra is a megtörés eszközével igyekeztek besorozni.
Általános jelenséggé vált, hogy amelyik székben megjelentek a császáriak, a székely férfilakosság jelentős része, sokan családostul a közeli erdőségekbe menekült. A madéfalvi események előtt ugyanakkor nem történtek fegyveres atrocitások, a gyülekező székelyek petíciókkal, küldöttségek útján igyekeztek lebeszélni a császári tiszteket az összeírásokról.
Brutális válasz
Feltehetően nem lett volna ez másképp a kis csíki faluban, Madéfalvában sem. Az ide érkező csapatok vezetője, Carato alezredes azonban mégis arra kapott utasítást, hogy erőszakkal verje le a háromszékiek és kászonszékiek által is támogatott helyi ellenállást. A parancs nyomán a tiszt 1764. január 7-én hajnalban körbezárta a falut, majd ágyútűz kíséretében rohamot indított a zömében még alvó férfiak, nők, gyerekek ellen.
A császári katonák órákon át üldözték és gyilkolták a védtelen falusiakat, köztük nőket és gyermekeket. A házak java részét kifosztották, majd felgyújtották, a menekülők közül pedig sokakat a mezőkön vagdostak le Carato huszárjai. Összesen körülbelül 200 embert öltek meg, és vagy kétszer ennyi foglyot ejtettek. Utóbbiakat Talócára, vagy a csíkszeredai várba hurcolták, ahol embertelen körülmények között őrizték őket.
Az embertelen fellépésnek meglett a hatása, a székelyek megtörtek: a többi szék lakossága az ágyúkkal felvonuló császári katonaság előtt végül letette a hűségesküt, az összeírók pedig 1764 során felállították a királynő által kért ezredeket. A madéfalvi veszedelem, vagy siculicidum (székelygyilkosság) még egy szomorú következménnyel járt. A következő hetekben, hónapokban több ezren keltek útra a Székelyföldről a Kárpátok túloldalán fekvő Moldvába. Ahogy a székelyek mondják, a kitelepülők „elcsángáltak” Erdélyből.
