A történet ott kezdődik, hogy az Észak-Ameika mocsaraiban és vízpartjain honos karolinai réce fára rakja a fészkét. Pontosabban fák odvába. Ezzel teszi tojásait szinte elérhetetlenné a ragadozók számára, de az áradásoktól is megóvja a porontyokat. Mellesleg ő az egyetlen kacsa, amely nincs a földön való totyogásra kárhoztatva, meg tud telepedni a fák ágain is.
A nőstény tollakkal és más puha anyagokkal szépen kibéleli a vízközeli odút és alkalmanként 7-15 tojást rak bele. Ha a fészkek túl közel vannak egymáshoz, megesik, hogy idegen odúba tojik, aminek végzetes következménye lehet: 30 tojást egy madár nem tud megfelelő hőmérsékleten tartani.
Mintegy 30 napos kotlás után a fiókák egy napon belül kelnek ki és azonnal életük legnagyobb kihívásával szembesülnek. Anyjuk hívására sorban kapaszkodnak fel az odú szájához, ahol meglepetten szembesülnek az alattuk tátongó mélységgel. Ha viszont élni akarnak, meg kell kockáztatniuk a halálos ugrást. Segítséget nem kapnak, csupán harsány bátorítást a mamától.
Szerencsés esetben a fészek a víz fölött van, így a landolás kevésbé fájdalmas, de nem ritka, hogy az erdő talajára kell érkezniük. Az akár tíz-húszméteres zuhanás az újszülötteknek semmiség, bár először szemmel láthatóan kissé bizonytalanul topognak az “ugródeszkán”. A bátor kicsikkel a továbbiakban sincs sok gond: ahogy vízbe érnek, elkezdik saját maguk felkutatni a napi betevőt.
