A szirtiborzfélék, amelyek Afrika száraz, sziklás térségeit kedvelik, s elsősorban Namíbiában és Botswanában honosak, igen érdekes teremtmények. Az aprócska állat megjelenésében leginkább a tengerimalacra hasonlít, miközben az elefánt és a lamantin a legközelebbi élő rokona.
Igazán érdekessé nem e meglepő rokonság teszi a szirtiborzféléket, hanem az a szokásuk, hogy nemzedékről nemzedékre, sok évezreden át hagyományozzák egymásra közösségi “latrináikat”.
Elsőként Louis Scott dél-afrikai kutató foglalkozott szirtiborzfélék anyagcseréjének megkövesedett végtermékével, amelyben a polleneket vizsgálta. A közelmúltban viszont a Leicesteri Egyetem földrajztudósai – Andrew Carr és Arnold Boom vették górcső alá a szirtiborz-WC-ket.
A kutatók egyrészt a szirtiborzfélék szervezete által termelt szerves molekulákat, másrészt az emésztetlen növényi maradványokat azonosították. E biomarkerek alapján felderíthető, hogy milyen növényekkel táplálkoztak az állatok, azaz milyen környezetben éltek, s hogyan változott néhány évtizedes hibahatáron belül az éghajlat az elmúlt harmincezer év során.
