Amikor az 1960-as és 1970-es években, az Apollo-program keretében emberek érkeztek a Holdra, különböző műszereket, köztük szeizmométereket is magukkal hoztak. Az eszközök felbecsülhetetlen értékű adatokat gyűjtöttek, kiderült, hogy a holdrengéseknek négy típusa (mély, sekély, termikus és becsapódásokból eredő) van.
Egy friss tanulmányban a szakértők az Apollo-17 információt elemezve azonban egy ötödik fajtát is azonosítottak – írja a Space.com.
A küldetéshez három szeizmométert kalibráltak a termikus holdrengések rögzítésére, a műszerek 1976 októbere és 1977 májusa között működtek. A termikus rengéseket a holdi nappalból éjszakába való átmenet alatt fellépő intenzív hőmérséklet-változások okozzák.
A Kaliforniai Műszaki Intézet szakértői a közelmúltban modern technikák, köztük gépi tanulás segítségével elemezték újra az adatokat, és megállapították, hogy a rengések nagyon pontos rendszerességgel fordultak elő a nap folyamán. Ugyanakkor olyan holdmozgásokat is észleltek, amelyek nem termikusak voltak.
A további vizsgálatok feltárták, hogy az események az Apollo-17 átmeneti bázisához köthetőek. A kutatók szerint a jelenség hátterében az állt, hogy az ember alkotta szerkezetek minden reggel kitágultak a hőtől, és vibrálni kezdtek. „Minden holdi reggel, amikor a nap a leszállóegységet éri, az elkezd pattogni” – mondta Allen Husker, a csapat tagja. A jelek 5-6 percenként, szabályosan követték egymást 5-7 földi órán keresztül.
Bár az újonnan leírt rezgéseket nem maga a Hold generálta, felfedezésük így is hozzájárulhat az égitest alaposabb szeizmológiai megismeréséhez. A hasonló vizsgálatok a későbbi missziók tervezésekor is fontosak lehetnek.
