Magától értetődő intelem digitális korunkban bizalmatlan barátnők számára, hogy ne próbálják felderíteni a kedvesük telefonját, e-mailjeit és böngészési előzményeit, mert garantáltan lesz olyasmi, ami buta gondolatok csíráját ülteti el a fejükben, akkor is, ha a másik fél nem követett főbenjáró bűnt.
Nem azért, mert súlyos titkaim vannak, de nem feltétlen tartozik másra, hogy milyen kérdéseim vannak mondjuk a testemmel, emberi kapcsolataimmal, munkámmal és életvitelemmel kapcsolatban, vagy milyen tabunak számító dolgokról tájékozódom, akár csak kíváncsiságból. A közelmúltban például egész sokszor írtam be az ISIS nevű zenekar nevét a keresőbe, ami nem egy szerencsés kulcsszó.
Még az óvszerről is hazudunk
Ha visszanézzük kereséseink listáját, bevallhatjuk, hogy mindenkinek van olyan érzékenyebb kérdése, amire a világ legnagyobb keresőmotorján keresztül próbált választ találni. Érdekes kapcsolat ez, mert míg a Google ablakot nyit a világra és elképesztő tudástárhoz ad hozzáférést, addig az emberek a billentyűzet előtti magányukban roppant fura dolgokat ismernek be.
Az évek óta forró trendnek számító big data és az adatelemzés eszközeit használva a Google-keresések valódi aranybányát jelentenek az emberi természettel kapcsolatos következtetések levonásához. A bárki által használható online eszköz, a Google Trendek például azt mutatja meg, milyen gyakorisággal kerestek rá az emberek egy-egy szóra, kifejezésre a különböző helyeken és különböző időpontokban.
Többek közt az innen nyert információkat is vizsgálja Seth Stephens-Davidowitz közgazdász az Athenaeum kiadó által gondozott, Mindenki hazudik – Az vagy, amire klikkelsz című kötetében, amiben azt mutatja be rendkívül érdekfeszítően, mi mindenre világít rá a Google, amire a közvélemény-kutatások és egyes statisztikák képtelenek. Az emberek ugyanis nem őszinték a kérdezőbiztosokkal szemben, főleg ha olyan témákról van szó, mint a szex vagy a politika.
A hazudozás ott kezdődik, hogy már az óvszerhasználattal kapcsolatban sem vagyunk őszinték. Egy amerikaiak körében végzett kutatás szerint a férfiak saját bevallásuk szerint 1,6 milliárd óvszert használnak el évente, a nők 1,1 milliárdot, miközben a számok szerint 600 millió gumit sem adnak el a gyártók, így nem jön ki a matek – valami tehát sántít. És ki az, aki bevallja például, hogy aggasztja a nemi szerve szaga, vagy nőként erőszakolós pornókat néz? Nem sokan. Pedig a Google-keresések alapján sokakat foglalkoztatnak ezek a dolgok. Nem véletlen, hogy a szerző először a „Mekkorának számít a péniszem?” címet szerette volna adni a kötetnek, ami végül a kiadó kérdésére lett megváltoztatva.
A kérdés is információ
A kutató a Google Trendek mellett használ még Google Adwordst, kiegészítve a Facebookon, a Wikipédián és a PornHubon elérhető adatokkal, a lenyomott-leütött gombok és billentyűk segítségével próbálja megérteni, kik is vagyunk valójában.
Hogy mire keresünk rá és mivel kapcsolatban kérünk segítséget, sokkal többet elárul róluk, mint gondolnák, főleg hogy sokszor nem is kérdezünk a Google-től, hanem bizalmunkba fogadjuk. Akkor is, amikor beírjuk hogy „utálom a főnökömet, mit csináljak?”, vagy hogy „ver az apám”, vagy hogy „beleszerettem a férjem barátjába.”
A szerző által felfedezett egyik érdekes összefüggés, hogy minél nagyobb a munkanélküliség, annál többen keresnek pornóra vagy a passziánszra – érthető mód egy otthon unatkozó embernek rengeteg elütnivaló ideje van. És ott van az is, hogy a netezők többet keresnek szexfilmekre, mint időjárásjelentésekre, holott a férfiak mintegy 25 százaléka, a nőknek pedig 8 százaléka vallja be, hogy fogyaszt felnőtt tartalmakat. Így az internetes adatok egyik fő értéke az őszinteség, amennyiben a kutató tud olvasni a sorok között. A szerző ugyanakkor megjegyzi, hogy az adatelemzés sem csodaszer, és van amikor a hagyományos módszerek hatékonyabbak, vagy éppen azokat egészíthetik ki.
Néhány feltárt összefüggés egyenesen lehangoló, mások pedig viccesek, vagy épp egészen emberiek. Kiderül például, hogy a keresések alapján nagyon sok fiatal férfi vonzódik idősebb nőkhöz, a pornófilmes keresések jelentős százaléka pedig vérfertőzéssel kapcsolatos vágyakat feltételez.
A szerző főleg a szex témájával lazítja a kötetet, de a politikával és fajgyűlölettel foglalkozó rész igazán erős, rögtön a 11. oldalon már arról olvashatunk, hogy Donald Trump 2016-os győzelmének már ott voltak az előjelei az interneten, és hiába tűnik úgy, hogy az Egyesült Államokban a rasszizmus már nincs jelen olyan mértékben mint korábban, ez korántsem így van.
Obama első megválasztásának estéjén nagyjából minden századik Google-keresésben, ami tartalmazta az „Obama” szót, szerepelt a „KKK”, vagy a „niggerek” is. Ugyanezen az estén a Stormfront nevű fehér nacionalista weboldalra tízszer annyian kerestek rá, mint egy átlagos napon. A szerző a keresések alapján egy rasszizmus-térképet is felállított, amiből kikövetkeztethető volt, hol nagyobb Trump támogatottsága.
Az adatok nem hazudnak
A szerző eddigi közkeletű vélekedéseket is megdönt a keresések alapján. Adott például a feltételezés, hogy a nehezebb sorsú gyerekekből nagyobb eséllyel lesz sikeres NBA-játékos. Stephens-Davidowitz a játékosok születési helye, az átlagjövedelem, a családi háttér, és más indikátorok alapján vizsgálódott, ehhez hozzávette a fekete játékosok keresztnevét, azzal a feltételezéssel, hogy a szegényebbek különlegesebb neveket adnak a gyermekeiknek. Mint kiderült, a középosztálynak vannak a legjobb lehetőségei, a szegénységből kitörő játékosok mítosza pedig romanticizálva van.
De a Google-keresések és a Facebookon fellelhető nyilvános információk alapján Davidowitz azt is megbecsülte, hogy körülbelül az amerikai férfiak 5 százaléka homoszexuális, sokkal több, mint a kérdőívek szerint számon tartott 2-3 százalék.
A szerző a könyv utolsó harmadában kitér arra is, hogy a hirdetők és cégeket miként segítheti az emberi természet megértése. Kitér a Facebookra, amivel kapcsolatban megjegyzi, hogy az embereket leginkább az vezérli, hogy szeretnének bepillantani mások életébe, ezen alapulnak a valóságshow-k is. De a közösségi médiában is mindenki hazudik: szeretnénk sokkal intellektuálisabbnak tűnni, mint amilyenek vagyunk, és szeretnénk megmutatni, hol nyaralunk, minél előnyösebb képünket mutatva.
Mindezen furcsa, az adatok segítségével felderített kapcsolódásokat Davidowitz olyan humorral adja elő, ami még szórakoztatóbbá teszi az amúgy is érdekes problémákat feszegető kötetet. Néha talán még úgy is érezhetjük, hogy túlzásokba esik, és a vicceskedéssel megtör egy-egy gondolatmenetet, de talán ez az egyetlen negatívum amit fel tudunk hozni ellene. A Mindenki hazudik ajánlott olvasmány annak, főleg, ha szeretnénk jobban átlátni az internet és az emberek kapcsolatát.
Korábbi, technológiával kapcsolatos könyvajánlóink:
