Sorsfordító éveket élünk. Világunknak az a berendezkedése, ami az 1800-as évek óta alapvetően határozta meg először a Nyugat, majd a globalizáció révén ma már szinte az egész emberiség életét, a szakadék felé halad. Mégpedig egyre gyorsabb ütemben – az óra kezd lepörögni alattunk.
Történetünk során megharcoltunk számos nagy kihívással: leküzdöttünk számos betegséget, meghódítottuk a Föld minden szegletét, embert küldtünk a Holdra. Mindezek alapja egy a 19. századtól kezdve kialakult egyensúly volt, aminek fő elemei a következők voltak:
- folyamatos lakosságnövekedés
- hullámokban jelentkező, de töretlen technikai fejlődés
- változó vezetésű, de stabil hegemón világrend
- és a Föld erőforrásainak egyre mélyülő kihasználása.
Most, a 21. század elején viszont oda jutottunk, hogy ez a fejlődési modell fenntarthatatlanná vált. Az elmúlt évtizedek eredményeképpen a jelenlegi globalizált, kapitalista modell mind környezeti, mind társadalmi szempontból aláásta saját fejlődésének alapjait. Ennek következtében
Túlterhelt bolygó
Az első krízis az, amelyik a legkevésbé van benne a köztudatban: a születés, mint kultúrákon átnyúló szentség tisztelete társadalmi tabuvá teszi a túlnépesedés kérdését.
Pedig a számok elképesztőek: A 200 éve tartó népességrobbanás pedig nem áll meg: a mai 7,7 milliárdos népesség az ENSZ középutas előrejelzése szerint 2050-ben 9,8 milliárdra, 2100-ban pedig 11,2 milliárdra növekszik. Persze a termelékenységi ráták minden országban esnek majd, így idővel a globális népességnövekedés üteme csökkenni fog. Kérdés csak az, hogy elég gyorsan történik-e ez, bírni fogja-e a Föld, hogy a következő évtizedekben ennyien élünk rajta.
Mert a népesedés lényegében úgy működik, mint egy nagy szorzó: az a tény, hogy a Föld lakossága növekszik, minden, a bolygónkat érintő kérdést magasabb szintre emel. A megnövekedett lakosságnak több élelemre (2050-ben 60 százalékkal többre), vízre (minden évben 1 százalékkal növekszik a globális vízigényünk), és energiára (2040-ig 30 százalékkal több) lesz szüksége. Mindezt úgy, hogy ezek egy komplex rendszerben együtt mozognak, nem lehet őket külön kezelni: például a vízfelhasználásunk 70 százaléka mezőgazdasági termelésben, azaz közvetlenül élelmiszer-előállításban hasznosul.
Eközben a megnövekedett lakossággal járó többletigényeket századunkban úgy kellene kielégítenünk, hogy az ne járjon a bolygónk teljes szétrombolásával.
Márpedig a második nagy válságunk, a klímaváltozás és a hozzá kapcsolódó környezetrombolás azt mutatja, hogy ez már a mostani lakosságszámmal sem sikerül: A hároméves Párizsi Klímaegyezmény céljai tarthatatlanok: szinte teljes a tudományos konszenzus abban, hogy a bolygó átlagos hőmérséklet-növekedése nem áll meg 2 Celsius fok alatt.
Nem csoda, hogy a történelem 5 legmelegebb éve mind 2010 utánra esett.
A kemény valóság az, hogy a felmelegedés legtöbb negatív következményét már nem tudjuk elkerülni: Csak a két legfontosabb veszély: a Föld lakosságának közel egyharmada az emelkedő tengerektől veszélyeztetett zónában él (például egész Miami Beach víz alá kerülhet és Banglades jó része el fog tűnni), illetve Dél-Európától Kínáig teljes régiókra tartós szárazság és elsivatagosodás vár. A kiszámíthatatlan időjárás és a természeti katasztrófák pedig a kevésbé kitett helyeken élőket is elérik, elég csak a nyugati városokat menetrendszerűen érő hőhullámokra gondolni.
A változások újabb csapást jelentenek a már amúgy is megterhelt mezőgazdaságra: a talajerózió önmagában egymilliárd ember megélhetését veszélyezteti, olyan élelmiszerek, mint az avokádó és a csokoládé tűnhetnek el polcokról.
Ezt a klímakatasztrófát az üvegházhatású gázok növekvő kibocsátása és a légkörben való felhalmozódása okozza. Ezeknek nagy többsége energiatermelésből származik, de 20 százalékukért a mezőgazdasági termelés felelős – ezért nem fokozható simán a mostani mezőgazdasági termelés.
„Majd jönnek a megújulók” – mondják erre az optimisták, hiszen valóban robbanásszerűen fejlődnek a napenergia és egyéb zöld iparágak. Csakhogy az adatok azt mutatják, hiába ez a hatalmas növekedés, ha közben a teljes energiafelhasználásunk és vele együtt gáz- és olajhasználatunk is növekszik. Hiszen így a megújulók aránya alig növekszik a teljes energiamixen belül: 1974-ben az összenergia termelés 14 százaléka volt nem fosszilis eredetű, 2015-ben pedig 18 százalék. Tehát valójában csak centiket haladtunk a zöldátállásban.
Azaz természeti szempontból kétoldali nyomás alatt vagyunk. A növekvő népesség által folyamatosan nő a Föld elérhető erőforrásai iránti igény, miközben a klímaváltozás épp ezeket az erőforrásokat veszélyezteti, illetve lehetetlenné teszi a mostani kiaknázás folytatását. Önmagában ördögi kör, amit a társadalmi berendezkedésünk válsága csak mélyíteni fog.
Aláaknázott társadalmak
Miközben a népességnövekedés és a klímaváltozás környezeti szempontból teszi a jelenlegi berendezkedést tarthatatlanná, társadalmaink összetartó ereje is recseg-ropog. Az adatok azt mutatják, hogy a fejlett társadalmak úton vannak az első világháborút megelőző vagyoni különbségek újbóli kialakuláshoz – a szegény- és középrétegek stagnálása fizeti meg a globális munka- és életmód-környezeteben mozgó menedzser és részvényes felső középosztály és elit vagyonfelhalmozását, melynek tagjai az elmúlt 40 évnyi globalizáció fő nyertesei.
Az egyre inkább kizárólagossá váló oktatási és egészségügyi rendszerek, a jómódúaknak kedvező adózási rendszer és nagyvállalati működési szabályok teljes kiüresítése révén ezek a rétegek sikeresen védik pozícióikat és termelik újra magukat. Pedig a felemelkedés álma az 1945 utáni nyugati, kapitalista berendezkedés morális alapja: bármi lehet belőled, te határozod meg a sorsod, nem pedig az irányítószám, ahová születtél. Csak keményen kell dolgozni és okosnak kell lenned, nézd meg Zuckerberget, mondják a fennálló rendszer hívei. Igen, azt a Zuckerberget, aki azon a Harvardon indította el a Facebookot, ahol egyévnyi tanulás átlagosan 18 millió forintba kerül.
Ráadásul nemcsak a társadalmakon belüli, hanem a globális egyenlőtlenségek is nőnek.
A világ leggazdagabb 1 százaléka birtokolja a globális összvagyon felét, Persze, de sokkal kevesebb a szegény a világon, mint korábban, hangzik a szokásos ellenérv – jönnek is szép, lefelé tartó ábrák a szegénység csökkenéséről. Ez korunk legnagyobb hazugságainak egyike: ahogy több helyen is bizonyították, a Világbank és az ENSZ adatmanipulációval és statisztikai kozmetikázással éri el a számokat, melyeket büszkén hirdet.
És a sokat emlegetett kínai és indiai fejlődés – a globáloptimisták kedvenc érve – is kétélű: miközben tényleg létezik középosztályosodás, összességében ezeknek az országoknak a fejlődése is növekvő egyenlőtlenségek mellett valósul meg. Elég csak megnézni, hogyan kezeli kitelepítésekkel, belföldi utazási tilalmakkal a kínai állam a saját szegényeit.
Az pedig különösen veszélyes elegyet teremt, hogy a klímaváltozás leginkább épp a szegényebb, fejlődő országokat sújtja; lásd a Száhel-övezet, ahol a Csád-tó lényegében a szemünk előtt válik sivataggá.
Sokan meghökkenhetnek, hogy a technikai fejlődés miért okozna válságot. Egyrészt már az eddigi három egymásra épülő ipari forradalomnak is voltak vesztesei. Ám a javában zajló, a mesterséges intelligencia és a Big Data által fémjelzett negyedik nagy innovációs hullám minőségileg hoz mást.
A történelemben először a gépek és a szoftverek kognitív funkciókat vesznek át, egyre többet és egyre összetettebbeket. Ez pedig azt jelenti, hogy nemcsak az ipari/fizikai dolgozók munkája kerül veszélybe, hanem egyre több középosztálybeli szakma válik feleslegessé. Nehéz például az újságírónál összetettebb, kreatívabb munkát elképzelni, becslések szerint mégis 2025-re a nem publicisztika jellegű cikkek 90 százalékát szoftverek fogják írni, ahogy például a Washington Postnál már számos cikk esetében ma is így van. Azaz az eddigi ipari forradalmakra adott válasz, vagyis hogy magasabb szintre helyezzük az oktatást, és így tarjuk egyensúlyban a munkaerő képzettségét a gazdaság technikai szintjével, ebben a körben a zömnek nem fog biztos védelmet biztosítani.
Ha pedig tömegek veszítik el a munkájukat, az azért is veszélyes, mert a munkavállalók egyben fogyasztók is. Henry Ford szavaival élve, akik a Ford gyárban dolgoznak, egyben a vásárlói is az autóknak. Ezen az egyszerű összefüggésen nyugszik gazdaságunk, nem hiába hívjuk fogyasztói társadalomnak. Viszont, ha ez az egyenlet megtörik, mert a robotok és a szoftverek mellett csak nagyon összetett, illetve kifejezetten emberi kapcsolatokhoz kötődő (masszőrök, időskori ápolók stb.) állások maradnak meg, akkor egy eleddig teljesen ismeretlen területre lépünk.
A cégek első körben nyilván örülnek majd a mindent eluraló automatizációnak (végül is egy könyvelőszoftvernek nem kell se szabadnap, se társadalombiztosítás, és még szakszervezetet sem akar alapítani), de hogy miként reagálnak a fogyasztói bázisuk összeszűkülésére, bőven nyitott kérdés. Ahogy az is, hogy az államok hogyan reagálnak majd a munka, és az azzal együtt járó anyagi és társadalmi megbecsültség nélküli tömegekre.
Másik jellegzetessége a mostani változásnak, hogy az eddigi fejlődési hullámokkal ellentétben a negyedik ipari forradalom a gazdaságon belüli vállalati egyenlőtlenséggel valósul meg. Az ezek révén kialakított, a méretből és a hálózati hatásokból is adódó, könnyen védhető piaci pozíciók (kvázi monopóliumok) pedig nem engedik, hogy az újítások megfelelő módon eljussanak a gazdaság minden szegletébe – ellentétben például azzal, ami az elektromosság esetében történt.
Mindez problémás, mert a mostani technológiai forradalmat hajtó alapfejlesztések főleg állami pénzből és programokból valósultak meg. Az internet, a GPS, az érintőképernyő és még ezer újítás állami fejlesztési programok eredménye, nélkülük nehéz lenne akár az IPhone-t, vagy az Amazont elképzelni.
A munka világán túlmenően politikai és társadalmi szinten sem vagyunk felkészülve a robbanásszerű technológiai változás többi következményére. A mindenre kiterjedő adatgyűjtés tűpontos, személyre szabott profilozását biztosít akár vállalatok (az USA-ban adatbrókerektől egészen félelmetesen komplex adatprofilokat lehet vásárolni), akár diktatórikus rezsimek számára (lásd Kína kiépülőben lévő orwelli rendszerét).
Nem is kell sok adat, hogy valakiről mélyreható elemzést készíthessenek:
A kirajzolódó kép azt mutatja, hogy egyenlőtlenségek és technikai változások összekapcsolódása mind az anyagi javakat, mind a technikai lehetőségeket egyre inkább egy szűk globális réteg kezében összpontosítja, hátrahagyva mind a nyugat alsó- és középosztályait, mind a globális szegények milliárdjait.
Kiszámíthatatlan nemzetközi színtér
A változások egy része nem tiszteli a határokat és a globalizáltság foka miatt megoldhatatlan nemzetállami szinten.
Éppen ezért súlyos a nemzetközi politikai rendszer jelenlegi átmeneti helyzete – ez jelenti ötödik trendünket.
Bár az USA 1989 utáni nemzetközi hegemóniája sok irányból jogosan kritizálható, de ez sem változtat azon a helyzeten, hogy az Egyesült Államok immár közel egy évtizedes visszaszorulása és az új szereplők megerősödése ingatag helyzetet teremt. Habár mind Kína, mind Oroszország jelentős belső problémákkal küzd, egyik a gazdasági ereje és történelmi ambíciói alapján, a másik pedig a frusztrációból eredő revánsvágy alapján feszegeti a határokat. Mindkettő élén dörzsölt, gátlás nélküli vezetők állnak, kiknek gondolkodását évekig félreolvasta a nyugati elit. Ennek jeleit láthatjuk, amikor Kína Afrikára és Dél-Amerikára is kiterjedő gazdasági nyomulásáról és az orosz kémbotrányról, vagy nyílt agresszióról (2008 Grúzia, 2014 Ukrajna) hallunk.
Amiben sajnos nincs semmi meglepő. A történelem tanulsága szerint a hegemón hatalom meggyengülése és új szereplők felemelkedése mindig megnövekedett bizonytalansággal, feszültséggel és sokszor konfliktussal jár. Ez pedig, akárhogy nézzük, nem kedvez egy a mainál fokozottabb nemzetközi együttműködési keretrendszer kialakításának.
Összefoglalva. Az előttünk álló években:
● továbbra is jelentősen nő a Föld lakossága és ezzel terheltsége
● a globális klímaváltozás biztosan visszafordíthatatlan változásokat okoz, pár évre vagyunk attól, hogy ezek egy totális globális katasztrófa szintjét érjék el; közben a felmelegedés hatásai aláássák bolygónk népességeltartó-képességét
● mind az országokon belüli, mind a globális egyenlőtlenségek növekednek, így aknázva alá a társadalmi stabilitást
● amit fokoznak a technológiai változások következményei
● mindezekkel egy olyan világban kell megküzdenünk, ahol a nemzetközi együttműködés lehetősége csökken, a feszültség nő.
Az, hogy ide jutottunk, olyan politikai döntések és cselekvések eredménye, melyek jól körülírhatóan a nyugati (majd a hozzájuk csatlakozó főleg ázsiai) vagyonosabb rétegek és a tulajdonukat képező gazdasági társaságok érdekeit szolgálják. Az ezt végrehajtó politikusok a szabadság eszményére hivatkozva bontottak le minden határokon belüli (piaci szabályozások, profitot terhelő adók stb.) és közti (totális szabadkereskedelem, ellenőrizetlen tőkemozgás, offshore paradicsomok megtűrése) gátat a vállalati profitéhség és a mögötte lappangó elit vagyonfelhalmozás elől.
A multinacionális vállalatok és a velük kiépülő globális menedzser klassz lényegében korlátlan lehetőségeket kapott: alapvetően szabadon mozgathatják pénzüket és gyáraikat, parkoltathatják pénzüket offshore paradicsomokban, kerülhetik el az adózást, rúghatnak ki ezreket egy tollvonással, tarthatnak bizonytalan szerződéses állásokban másokat, alakíthatnak ki monopóliumokat, önthetik szennyüket a levegőnkbe és a vizeinkbe.
Ezzel szemben a legtöbb embernek stagnáló bér, egyre rosszabb vagy dráguló oktatás és egészségügy, folyamatos lelki nyomás („ha nem vagy sikeres, te tehetsz róla”), meg önsegítő könyvek, rosszabb esetben éhezés, gyerekmunka és az elsivatagosodás jut. Az egész elkendőzésére épült ki a 80-as évektől az olcsó hiteleket előállító, túlduzzasztott globális pénzügyi rendszer, aminek túlhevített káosza eredményezte a 2008-as hitelválságot, ami hatalmas állami beavatkozások nélkül az egész világgazdaságot levitte volna a lefolyón.
A válság következtében az utóbbi évekre sokakban felgyűlt a jogos indulat. Nem hiába maradhat a helyén minden őrültsége ellenére Trump: adópolitikája és gazdasági kormányzása tökéletes ennek a körnek. Ez is mutatja, hogy a neoliberális projekt csak nevében liberális, bármely társadalmi szabadságot feláldoz, amíg az a mögötte álló csoportoknak megéri.
Az egymással szoros összefüggésben lévő válságaink olyan elegyet adnak ki, amilyet az emberiség még nem tapasztalt. A megoldásoknak gyorsan kell jönniük: nagy valószínűséggel előbb a bolygónk fenntarthatatlansága fog ránk omlani, de társadalmaink is ingatag lábakon állnak. Az óra ketyeg.
Mit lehet tenni?
Mivel a jelenlegi helyzet politikai döntések következménye, így a megoldás is csak politikai részről jöhet. Az előttünk tornyosuló kihívások kezeléséhez globális progesszivizmusra van szükség. Globálisra abban az értelemben, hogy az új politikának alapvetően abból a felismerésből kell kiindulnia, hogy egyes államok ma már szinte semmilyen nagyobb kihívást nem tudnak egyedül megoldani. Így átfogó, határokon átnyúló megoldások kellenek.
Progresszívnek pedig abban az értelemben, hogy a megoldás 3 fő pilléren nyugszik:
● fenntarthatóság a globális klímakatasztrófa elkerülése érdekében
● szociális igazságosság egy az emberi méltóságot mindenki számára lehetővé tévő, szolidáris társadalmak és globális berendezkedés kiépítésére
● a béke, a biztonság és a nemzetközi együttműködés érdekében keményebb és egységesebb fellépés az azt szándékosan veszélyeztető szereplőkkel szemben.
Ami hiányzik, az a politikai erő.
Bernie Sanders és néhány hozzá hasonló politikus fellépésével láthatóvá váltak e progresszív politika első képviselői. Néhányuk már azt is látja, hogy a hazai választási győzelmek mellett közös nemzetközi fellépésre is szükség van. Az út és a feladat adott, kérdés, időben lépünk-e.
Dorosz Dávid, korábbi országgyűlési képviselő, a cikk témájában előkészületben álló könyv szerzője
