A betelepített szürke mókus szinte már teljesen kiűzte Angliából az őshonos vörös mókust. A britek harcot folytatnak ellene, elszántságukat mi sem bizonyítja jobban, minthogy a zászlóshajót Károly walesi herceg vezeti. Mérgezik, kasztrálják, csapdázzák a szürkét, a vörös kis rágcsálót pedig ” lezárt” szigeteken tenyésztik és készítik fel a visszatérésre.
Angliában már átvették a hatalmat
Unalomig ismert, de itt is igaz, hogy az ember a hibás. A hivatalos magyar nevén amerikai szürke mókust Észak-Amerikából telepítették be a brit szigetekre bő másfél évszázada. Mert olyan aranyos, szelíd. Egyébként szinte megszólalásig hasonlít európai rokonára, leszámítva persze szürke bundáját és azt, hogy picit nagyobb. Kívülről azonban nem látszik, hogy versenytársaival szemben nagyon agresszív. Ráadásul egy vírust is “vitt magával”, amelyre ő maga nagyrészt immunis , ám a vörösök számára halálos.
E két tényező együttesen vezetett oda, hogy az őshonos vörös mókust – maradjunk hivatalosak: közönséges mókust – gyakorlatilag kitúrta Angliából. Hiába erőlködnek a britek, hiába a betolakodó elleni már-már nemzeti összefogás, a szürkék átvették a hatalmat, kiirtásuk gyakorlatilag lehetetlen – magyarázza a Hír 24-nek Bakó Botond, a VM Natura 2000 osztályának munkatársa.
Nálunk egyelőre nincs veszély
A mi mókusainknak még nincs félnivalójuk a brit szürke mókusoktól, a Csatornán nem jutnak át, Magyarországon pedig törvény tiltja a szürke mókus tartását és behozatalát. Hermetikusan persze nem zárhatjuk el magunkat, a baj már megtörtént például Olaszországban is. Néhány díszállatként tartott példány szökött meg évtizedekkel ezelőtt két helyről is az ország északi részén, a faj azóta megállíthatatlanul terjed dél felé. Az emberek tehetetlenek, néhány év, évtized és a szürke mókus az olasz csizmából is valószínűleg kiirtja őshonos vetélytársát. Európa többi része viszont még biztonságban van, a szürke mókus természetes úton nem tud átkelni az Alpokon.
Biztosíték azonban nincs arra, hogy az olasz eset soha, sehol ne ismétlődhessen meg. Ha pedig eljutna Magyarországra, feltehetően tűzvészként pusztítaná ki az őshonos vörösmókust. Hihetetlen, de igaz, a megállíthatatlan invázióhoz elég akár egyetlen egy szaporodásra képes pár kikerülése a természetbe. A beltenyészet ugyanis nem feltétlenül gátolja meg a kisemlősöket terjeszkedni tudó, erős populációk létrehozásában – emeli ki a szakember.
Álljon itt egy példa. Prága környékén a XX. század elején szőrmetenyészetből szökött meg egyetlen pár Észak-Amerikából származó pézsmapockot. A faj néhány évtized alatt gyakorlatilag lerohanta Európát. Megállítani annak ellenére nem sikerült, hogy a gátakba fúrt járataival felmérhetetlen károkat okoz, vagyis a kormányok immár egy évszázada minden lehetséges fegyvert bevetnek ellenük.
Nincs orvosság
Visszakanyarodva tehát szürke mókusunk még nincs, de időről időre megjelenik nálunk is egy-egy szökött mosómedve, bár szaporodó állományukról mindeddig nincs tudomásunk. Komoly károkat okoz azonban az idegenhonos emlősök közül a már említett pézsmapocok. Természetes ellensége nincs, mérete és határozott fellépése miatt a róka is kétszer meggondolja, rá merjen-e támadni.
Vészesen közelít a Kárpát-medence felé a Csehországban már szabadon garázdálkodó amerikai nyérc is. Az első vadon élő példányok szintén szőrmekereskedésekből szöktek meg, és felmérhetetlen károkat okoznak a kétéltűek, madarak között, valamint a mókushoz hasonlóan őshonos rokonaik, versenytársaik kiszorításával is fenyegetnek – sorolja Bakó Botond.
Mit tehetünk az invazívfajok ellen? A megelőzésen kívül gyakorlatilag semmit. A természetvédelem alapvetése, hogy a védekezés nem mehet más őshonos fajok rovására. Drasztikus eszközöket tilos bevetni, marad tehát a csapdázás, ivartalanítás és a fajspecifikus gyérítési módszerek, azokban a ritka esetekben, amikor ilyenről egyáltalán beszélhetünk.
