A Friderikusz Podcast legutóbbi adásának vendége Náray Tamás volt, akit ma már elsősorban festőművészként és regényíróként jegyeznek, a divattervezést, aminek révén ismertté vált, öt-hat éve maga mögött hagyta. Magyarországról is elköltözött, 2018-ban Spanyolországban, Barcelonához közel telepedett le.
A művész a műsorban pályája különböző szakaszairól mesélt, és egyebek mellett arról is, végül miért hagyta el a ruhaipart. Ennek egyik oka az volt, hogy nem volt szimpatikus neki az az avantgárd irány, ami akkoriban kezdetét vette. „Két dolog nagyon zavart egy idő múlva, ami itthon körülvett: az egyik a közeg, a másik meg a stílus. A magabiztos bunkók kezdtek el nagyon zavarni, és az amilyen stílusban elkezdtek egymással az emberek kommunikálni. Engem nagyon zavart az állandó kritizálás, az állandó beszólogatás, az állandó lekezelés, az állandó odamondogatás. Erőre kapott ez az egész tendencia, amivel embereket minősítettek, véleményeztek, megkritizáltak állandóan” – mondta.
Szerinte egy olyan önbizalomromboló közeg kezdett kialakulni, ami a regnáló párt által megerősítést is kapott.
Azt nagyon helytelennek tartom, hogyha az állampolgárok között osztályozás van. És amikor az alaptörvénynek az első formája megjelent, akkor én ebből azt éreztem ki, hogy vannak első osztályú, meg másodosztályú állampolgárok. Azok, akik a többséghez tartoznak, meg azok, akik a kisebbséghez. Ez egy nagyon veszélyes játék, ez egy nagyon-nagyon rossz és bántó irány, és én úgy éreztem, hogy én nem szeretnék olyan közegben élni, ahol én bármi miatt is – egyszerűen nem szeretnék kitérni, mert ahogy szoktam mondani, a magánéletemet élni szeretem és nem megosztani –, de én nem szeretném azt érezni, hogy én mindazzal, ami mögöttem áll, ötven éves koromra én egy másodosztályú ember vagyok. Én nem szeretnék ilyen közegben élni.
Az interjú későbbi részében Náray arról beszélt, a kisebbségek – például az egyedülállók és a másfajta szexuális orientációjúak – elleni különböző retorziók zavarták.
„Én nem bánom, mindenki azt csinál, amit akar, nekem személy szerint ez a hozzáállás nem szimpatikus, sajnálom. Olvass el bármit, nézd meg az utcán, kihez hogy viszonyulnak, kire mit kiabálnak rá, kinek miket írogatnak! Hát, semmi egyebet ne tegyél, csak nézd meg, hogy mondjuk a velem készült interjúk alatt milyen kommentek jelennek meg!”
Persze van nagyon sok elismerő, nagyon sok dicsérő komment, meg méltatják a tudásomat, meg az intelligenciámat, meg a nem tudom én miket. Na, de hát van itt aztán mindenféle a buzizástól kezdve az öregasszonyon keresztül a nem tudom mi… Egy rétege a társadalomnak még mindig ezen a szinten jár. És ugyanez vonatkozik a színes bőrűekre, mindenhol megy a szalonzsidózás… Nekem ez nem szimpatikus, sajnálom, és nem kérek a véleményemért elnézést, csak azért, mert ez valakinek nem tetszik. Kérjen ő elnézést a saját véleményéért. Ne énnekem kelljen azért magyarázkodnom, mert én egy olyan közegben nem érzem jól magam, ahol ilyen típusú dolgok napi szinten, a társadalom egy jelentős szegmensében jelen vannak.
Náray elmondta, akár már ma elmehetne nyugdíjba, de nem teszi, mert hallani sem akar erről a státuszról. „Mindig adófizető állampolgár voltam, és soha semmit nem vettem igénybe, de még egy egészségügyi ellátást sem, mert szerencsére beteges sem voltam, ha meg kellett mennem, akkor gyorsan kellett, nem tudtam hat hónapot várni, és akkor gyorsan kellett elintézni mindent.”
Az a lényeg, hogy akit az én adómból eltartanak, az énrám ilyeneket ne mondjon. Helló! A pénzem az jó, amit befizetek sok tíz-húsz millió forint adót, nyereségadót, személyi jövedelemadót, anyám kínját, satöbbit, az mind kell, de közben meg a törvényben másodosztályú állampolgár vagyok? Hát álljon már meg a nászmenet egy fél percre! Hát hogy van ez? És azon túlmenően, hát elnézést kérek, én a saját jogomon csinálom a vállalkozásomat. Őt meg megválasztották. Aki nem érzi a különbséget a két dolog között, azt mélységesen tudom sajnálni, de ne tőlem várja a magyarázatot, mert azt a Gyógypedagógiai Intézetbe kell utalni, ha valaki nem érzi, hogy mi a különbség egy vállalkozó, meg egy megválasztott tisztségviselő között. Hát jó részük már magának se köszön. És túlszereplik magukat, de mindenki. Hát mi a fenének szerepelnek állandóan? Ott vannak mindenhol.
Arról is beszélt, hogy nagyon nehéz volt elhagyni a hazáját és külföldre, egy vadidegen országba költözni, de a saját érdekében meg kellett lépnie.
Elment belőlem az elkeseredettség, mert úgy nem nagyon láttam a jövőmet, és nyugodtabb is lettem, meg egy kicsit magabiztosabb is. Több elismerést kaptam kint, ismeretlenül, váratlanul.
Emellett soha egyetlen pillanatra nem tagadta meg a magyar származását, és a mai napig megérintik, olykor felzaklatják a hazai események.
Most már tudok kívül maradni. Most már rájöttem, hogy nem az én dolgom ez. Ezt most már nem nekem kell megoldani.
A teljes beszélgetést itt lehet meghallgatni:
