„Amikor Fangio megérkezett Kubába 1958 februárjában, már ötszörös világbajnoknak mondhatta magát, és elképesztően népszerűnek számított. Rájöttünk, ha elraboljuk Fangiót, az megadja számunkra a szükséges publicitást, hogy felhívjuk a világ figyelmét a korrupt kubai rezsimre. Fangio február 21-én érkezett Havannába, elkezdtük követni, az ötlet az volt, hogy a lehető leghamarabb elraboljuk. Volt egy olyan terv, hogy akkor csapunk le rá, amikor bejárja a pályát, de a kormány két testőrt rendelt mellé a nyilvános programok idejére, úgyhogy erről gyorsan letettünk.
Aztán kaptunk egy fülest, hogy a verseny előtti este egy szállodában lesz jelenése egy vacsorán, és tudtuk, hogy ez lesz az alkalom, amikor cselekednünk kell
– mesélte Arnol Rodríguez, Juan Manuel Fangio egyik elrablója, a Forma-1 történetének egyik leghihetetlenebb sztorijának előzményeiről.
A Forma-1 1950-ben kezdte mai napig tartó sikertörténetét, és az argentin Fangio már ott volt az új sorozatot indulásánál is, az első idényben három futamot nyert, ugyanannyit, mint az első vb-címet végül hárompontos előnnyel besöprő olasz Giuseppe Farina. 1951-ben aztán már Fangiót koronázták meg, aki az igazi dominanciát 1954 és 1957 között mutatta be, amikor sorozatban négy világbajnokságot nyert meg, és ami külön bravúr, hogy az öt vb-elsőséget négy különböző csapattal (Alfa Romeo, Ferrari, Mercedes-Benz, Maserati) érte el.
Kubában viharos időket éltek az 1950-es években, az országban két évtizede Fulgencio Batista kezében összpontosult a hatalom, aki 1952-ben államcsínyt követett el, és katonai diktatúrát vezetett be. A jogász végzettségű Fidel Castro vezetésével baloldali felkelők 1953-ban megpróbálták megdönteni Batista uralmát, de a kísérlet kudarcba fulladt, Castrót 15 év börtönre ítélték, majd két év múlva kegyelmet kapott, és Mexikóba távozott, ahol öccsével, Raúllal, valamint az argentin forradalmárral, Ernesto „Che” Guevarával folytatták a szervezkedést Batista ellen.
Ekkor született meg a Július 26. Mozgalom, amely a nevét arról a napról kapta, amikor a felkelők 1953-ban megrohamozták Santiago de Cubában a Moncada laktányát, az ország második legnagyobb katonai létesítményét. Castro és hívei 1956-ban tértek vissza Kubába, ahol gerillaháborúba kezdtek Batista diktatúrája ellen, melyben az emberek a szegénység és munkanélküliség miatt szenvedtek, a politikai ellenfelek pedig a börtönben megtapasztalt válogatott kínzások miatt.
Batista korrupt rendszerében a kubai fővárosban egymás után épültek az Amerikában nemkívánatos személynek számító maffiózók (Meyer Lansky, Lucky Luciano) pénzéből felhúzott kaszinók, valamint éjszakai bárok, a diktátor pedig egy nagy presztízsű autóverseny megrendezésével is a saját imidzsét próbálta feltupírozni a külvilág felé. Az első Kubai Nagydíjat 1957-ben rendezték meg, és Fangio végzett az élen, aki egy évvel később azzal a szándékkal érkezett Havannába, hogy megvédje a címét. Bár a kubai futam nem szerepelt a Forma-1-es versenynaptárban, Fangio mellett több nagyágyú is indult, köztük a négyszeres vb-második Stirling Moss, a későbbi F1-világbajnok Phil Hill, valamint az egy évvel később a Le Mans-i 24 órás versenyt megnyerő Carroll Shelby.
A legmenőbb versenyzőket a Hotel Lincolnban szállásolták el, ahol a nagydíj előtti este egy feltűnően ideges, bőrkabátos férfi odalépett a liftből kiszálló Fangióhoz.
A Július 26. Mozgalom tagja vagyok, velem kell jönnie
– mondta Manuel Uziel a versenyzőnek, és hogy a mondandóját nyomatékosítsa, ráfogta a pisztolyát. Fangio először azt hitte, ez csak valami rossz tréfa, és ez a feltevés nem is tűnt alaptalannak, mivel előző nap állítólag Fernando Miranda hadügyminiszter úgy rémítette halálra Fangio ügynökét, Marcelo Giambertonét, hogy fegyvereseket küldött rá, akik bilincsbe verték, azzal vádolva, hogy Castro kémje. Néhány perc múlva aztán elengedték, jelezve, mindössze Miranda sajátos tréfájáról van szó.
Fangio esetében viszont nagyon is komoly volt a helyzet, és amikor a pilóta társaságában lévők megpróbáltak ellenállni, Uziel jelezte, hogy maradjanak veszteg, különben a szálloda előtt várakozó négy gépfegyveres társa akcióba lép. Fangio a sokkoló helyzet ellenére megőrizte hidegvérét, és később azt mondta elrablóinak, az volt a fejében, hogy úgy kell viselkednie, mintha a versenypályán egy veszélyes kanyart készülne bevenni, és ehhez tudnia kell megfelelően bánni az autóval.
Amilyen zökkenőmentesen indult a túszejtés, olyan kaotikussá vált a folytatás: Fangiót betuszkolták a szálloda előtt várakozó egyik autóba, de a másikat, aminek az lett volna a szerepe, hogy hátvédként kísérje, elsőre nem sikerült beindítani. Amikor végre beindult, a sofőr türelmetlenül a gázba taposott, és nekiment egy tolató autónak, a balesetet pedig észlelte egy rendőrjárőr, de a bandatagok az összetört kocsiból kiszállva végül eliszkoltak.
A Július 26. Mozgalomnak az volt a terve, hogy Mosst is elrabolják, hiszen a két legnagyobb név eltűnése még kellemetlenebb helyzetbe hozta volna Batistát. Fangio azonban azt hazudta Castro embereinek, hogy Moss nászúton van, így az ő elrablásáról végül letett a mozgalom, az egész éjjel katonák által őrzött Moss pedig később nem győzött hálálkodni ezért nagy riválisának.
A kísérőautó karambolja után a Fangiót szállító kocsival is adódott némi kaland, az autót vezető bandatag ugyanis tett egy kis kitérőt, mivel a híres túszt mindeáron be akarta mutatni a feleségének. A nagy találkozás végén az ötszörös világbajnok még egy autogramot is kiosztott, majd elrablói Havanna egyik előkelő külvárosába vitték, ugyanis egy ottani apartman szolgált rejtekhelyül.
Fangiónak egy olyan szoba jutott, amely saját fürdőszobával rendelkezett, vacsorára pedig steaket kapott salátával és sült krumplival, majd elrablói hagyták pihenni. Másnap a mozgalom több tagja is felkereste a pilótát az apartmanban, hogy elmondják neki, milyen ügyért harcolnak.
„Egész idő alatt nagyon higgadt és udvarias volt, és azt éreztük rajta, hogy figyelmesen hallgatja, amit magyarázunk neki a mozgalomról. Havanna utcáin eközben szirénázó rendőrautók száguldoztak, és a rendőrök különféle fülesek alapján rajtaütéseket hajtottak végre, és több embert is letartóztattak. A városban érezni lehetett a dühöt és a feszültséget ” – mesélte Arnol Rodríguez.
Az újságok világszerte címlapon hozták a legnagyobb sztár elrablását, a felfordulás ellenére azonban megrendezték a versenyt, amelyre nagyjából 150 ezer néző látogatott ki, Fangio Maseratijába pedig Maurice Trintignant ült be. Bautista utólag valószínűleg nagyon bánta, hogy a baljós előjelek ellenére a verseny mégis elrajtolt, a hatodik körben ugyanis az egyik helyi pilóta, Armando Garcia Cifuentes elvesztette az uralmát az autója fölött, és a korlátot átszakítva a nézők közé csapódott, majd ledöntött egy, a verseny idejére összetákolt faemelvényt. A balesetben hét néző vesztette életét, és még legalább harmincan megsérültek.
A kubai kormány elsőre a felkelők szabotázsát sejtette a tragédia hátterében, de a valódi ok az volt, hogy Roberto Mieres Porschéjának elromlott az olajvezetéke, emiatt a pálya tele lett olajfoltokkal, és ezek egyikén csúszott meg Cifuentes. A tragikusba forduló abszurd sztoriban volt még újabb csavar, mivel a versenyt a baleset ellenére sem állították le, így az első helyért Masten Gregoryval csatázó, és a riválisát az utolsó métereken legyorsuló Mossnak fogalma sem volt arról, hogy emberek haltak meg.
„Gregory vitatkozott velem egy sort, mert nem tetszett neki, hogy szinte végig ő állt az élen, erre a végén megelőztem. Azt mondtam neki, figyelj, maradj csöndben, és osztozunk a pénzdíjon. Igazság szerint bármelyikünk megnyerhette volna, de az ördög vigye el, kit érdekel ez azok után, ami azon a hétvégén történt?” – emlékezett vissza Moss.
Az argentin klasszis, aki hitt a sorsszerűségben, és úgy vélte, hogy a versenyzés 25 százalékban a szerencsén múlik, az elrablása előtti gyakorlás során nem volt elégedett a Maseratijával, és azt érezte, lehet, a sors akarta úgy, hogy ne induljon a Kubai Nagydíjon.
„Egy része talán azt gondolta, megmentettük az életét azzal, hogy elraboltuk. Mintha belül egy hang azt súgta volna neki, ne feszítse túl a húrt, és ideje visszavonulni” – elmélkedett Arnol Rodríguez. Akár belemagyarázás, akár nem, Fangio végül tényleg visszavonult 1958 végén.
Fangio a Maserati volánja mögött:
Miután lement a verseny, a mozgalom tagjainak azt kellett kitalálniuk, miként engedjék szabadon Fangiót. Felvették a kapcsolatot a havannai argentin nagykövetséggel, és amikor összejött a találkozó, úgy tűnt, a feszült helyzetben Fangio maradt a leglazább.
„Mosolyogva annyit mondott, szeretném, ha megismerkednének barátaimmal, az elrablóimmal. Hivatalosan is bocsánatot kértünk tőle, és úgy váltunk el, hogy ha a forradalom győz, akkor díszvendégként szívesen látjuk újra köztünk. Fangióval barátok maradtunk, és egy ízben meghívott a róla elnevezett alapítvány egyik rendezvényére, ő pedig 1981-ben visszatért Kubába, hogy találkozzon Castróval és az elrablóival. Emlékszem, a testvére azt mondta, Fangiót ritkán látta sírni, de amikor újra találkozott a mozgalom tagjaival, akkor nem bírt a könnyeivel. Nem tudom, hogy az elrablása fordulópont volt-e a forradalom ügyében, de az biztos, hogy a barátsága nagyon fontos volt számunkra. Tudta, hogy rajongunk érte, és nemcsak, hogy megbocsátott nekünk, de meg is értett minket” – mondta Arnol Rodríguez, aki a forradalom győzelme után külügyminiszter-helyettes lett.
„Ha a lázadók egy jó ügy érdekében tették, akkor én, argentinként ezt el tudom fogadni. Ez egy politikai állásfoglalás volt a részükről, mi pedig jól kijöttünk egymással. Fiatalokat láttam, akik kiálltak amellett, amiben hittek” – nyilatkozta Fangio, amikor először állt a nyilvánosság elé a Havannában történtek után.
Kubában egy év szünet után 1960-ban rendeztek újra nagydíjat, ekkor már Castro volt a miniszterelnök, Batista pedig Madeira szigetén volt száműzetésben. A Camp Columbia katonai repülőtéren megtartott versenyen Mosst intették le elsőnek, de a nagydíjat beárnyékolta a venezuelai Ettore Chimeri halála, aki az edzésen szenvedett végzetes balesetet. Az 1960-as volt az utolsó kubai futam, ugyanis Castróék túlságosan burzsoá szórakozásnak tartották az autóversenyzést.
Fangio 1995-ben bekövetkezett haláláig tartotta a kapcsolatot Rodríguezzel és társaival. „A 80. születésnapomon kaptam tőlük egy képeslapot, amit úgy írtak alá, mint ahogy én fogalmaztam a havannai argentin követségen: barátaid, az emberrablók. Sosem fedtem fel a kilétüket, ők pedig nem felejtették ezt el, és hálásak voltak érte”.
