A két csapat első őszi meccséhez – azt írtuk róla, ilyen meccsből kellene még száz (2-2) –, hasonlóan a Vidi ezúttal is európai kupameccsről érkezett a párharcba, így papíron Marko Nikolicsnak kellett több kompromisszumot kötnie a kezdőcsapatok összeállításakor. Vélhetően nem függetlenül a csütörtökön a Chelsea-vel játszott éles meccstől (2-2) Fiolát, Husztit és Scepovicsot is a padon hagyta a szerb edző, ami persze taktikai változásokat indukált: a szezon nagy részében középpályásként játszó Nego visszahúzódott jobbhátvédbe (a helyét Pátkai Máté vette át), a nyáron több mint 2 millió euróért szerződtetett Armin Hodzic lett a center, a Maurizio Sarri által is dicsért Kovács István pedig az irányító.
A Fradinál valamivel kevesebb volt a varia, már csak azért is, mert a ferencvárosi keretet erősen megrostálták a sérülések. A csípőműtétje miatt hiányzó Botka Endrére (ő éppen a két csapat idei első meccsén, a bemelegítéskor sérült meg), a macedón Szpirovszkira és a szélső Moutarira sem számíthatott Szergej Rebrov edző, aki egy hete Bödét maga száműzte a csapattól. Az őszi rangadóhoz képest így csak annyi változott, hogy
- Leandro ezúttal középhátvéd helyett labdaszerző középpályást játszott (a helyére Otigba került be)
- Varga Roland és Bőle Lukács közül pedig ezúttal előbbi kapott bizalmat a jobboldalon.
Mivel a Vidi nyolcpontos hátrányt szedett össze a tabellán az őszi szezon eddigi meccsein a Ferencvároshoz képest, egyértelműen a fehérváriak játszottak győzelmi kényszerben. Ennek megfelelően már a meccs legelején magukhoz ragadták a kezdeményezést: Nego és Stopira, azaz mindkét szélső hátvéd nagyon magasra tolva játszott, amivel egyrészt sakkban tartották a ferencvárosi szélső bekkeket (Heistert és Lovrencsicset, illetve az utóbbi helyett sérülés miatt csereként nagyon korán beállni kényszerülő Cserniket), másrészt biztosították a Vidi labdabirtoklásának folyamatosságát is.
A Fradi labda nélkül jobbára 4-4-2-es harcállásban várta a fehérvári rohamokat, és a kontrákban bízott – nem alaptalanul. A Vidi felállása a magasra tolt szélső védőkkel, és a nagyon bátran, lendületesen előrefelé játszó Pátkai-Nikolov kettőssel erősen kiszolgáltatta magát a ferencvárosi ellentámadásoknak, igaz, Rebrov csapata a pontosan, gyorsan játszó Vidi-támadások miatt csak elvétve tudta átvenni a kezdeményezést. A hazaiak jól forgatták a játékot és egyértelműen irányították a meccset, ráerőltették akaratukat a fővárosiakra.
A Vidi fölénye kettős alapon nyugodott:
- egyrészt, rengeteget forgatták a játékot: a két szélső hátvédjük folyamatosan megjátszható volt a vonalak mellett, Pátkai és Nikolov pedig rengetegszer váltott ki a szélre, miközben a befelé mozgó Milanov és Kovács betörtek az így kiürített területekbe a szélső és a középső zóna között (ez az úgynevezett halfspace, ennek a pályarészletnek az uralása dönti el általában a meccsek képét a modern futballban). Ilyen módon a mélyen ülő ferencvárosi védekezés nem tudott kompakt maradni: a védőknek rengeteget kellett mozogni, váltani, átvenni a zónájukba lendületből érkező ellenfél játékosokat, így a Vidi viszonylag könnyen jutott helyzetekig.
- másrészt, Nikolics csapata tudatosan játszott rá az egyéni párharcokra is. Gyakran előforduló taktikai elem volt az első félidőben, hogy valamelyik középső védő (esetleg a melléjük gyakorta visszalépő Hadzic) felíveli a labdát a felfutó szélsőhátvédre, majd a párharc utáni visszacsorgóra vércseként harap rá a komplett fehérvári középpálya. Ennek kétféle szempontból is volt haszna a Vidi számára: egyfelől át tudták rugdosni a Fradi letámadását, másfelől kidomborították fizikai fölényüket a pálya közepén.
Utóbbi aztán sajnos vaskos túlkapásokat is eredményezett: a szabálykönyv rendelkezéseit szigorúan véve már az első félidőben három piros lapot kellett volna kiosszon Erdős József sporttárs a Vidi játékosainak, miután előbb Pátkai, majd Kovács (Lovrencsicset tette harcképtelenné), és Vinícius (ő a Fradi egyenlítő gólja közben Varga fejét rúgta le kevés híján) is bőven kimerítette a piros lapos szabálytalanság tényállásait.
A játékvezetői felfogás nem csak azért érintette hátrányosan a Fradit, mert a Vidi nem került emberhátrányba, sőt, zavartalanul játszhatta a saját, meglehetősen agresszív, nem ritkán a megfélemlítés tudatos eszközeit sem elvető játékát a meccsen, de azért is, mert a ferencvárosiak két kulcsemberüket is elveszítették sérülés miatt.
A Lovrencsics helyére csereként beálló Csernik például látványosan nehezen vette fel a meccs ritmusát, és sokáig esélye sem volt megállítani a szinte zavartalanul fel-le robogó Stopirát a Fradi jobboldalán. Varga Roland kiválása szintén érzékeny veszteség volt a vendégeknek, lévén a válogatott szélső és Lanzafame játékkapcsolata az egyik legveszélyesebb a ligában.
Minderre csak rátett egy lapáttal, hogy a Vidi letámadása rendszeresen el tudta szigetelni Leandrót és Sigér Dávidot, vagyis a ferencvárosi támadásépítések origóját jelentő kettőst a pálya közepén. A Fradi passzjátéka ennek következményeként látványosan dadogott: a fehérvári játékosok nem hagytak időt ténferegni a labdával, ezzel pedig sem a lassú Leandro, sem a nyomás alatt kifejezetten sebezhetőnek látszó Sigér nem nagyon tudott mit kezdeni.
Az FTC passzjátéka pedig eredendően éppen arról szól, hogy kiprovokálja a letámadást az ellenfél részéről, hogy az így megnyíló folyosókat megjátszva, kevés húzásból jusson el az ellenfél kapuja elé. Ez vasárnap elsősorban azért nem működött, mert a Fradi csapatrészei egymástól kifejezetten messze hánykolódtak, a „Vidi tudatosan széthúzta a pályát”, így a zöld-fehérek között túl nagy volt a távolság – Sigérnek és Leandrónak pedig kevés ideje volt felfedezni a réseket a Vidi presszingjében. A két csapat labdás játékának hatásfoka közötti különbség javarészt abból fakadt, hogy míg a fehérváriaknál – elsősorban a két, nagyon agresszívan játszó szélsőhátvéd miatt – Hadzic lényegében zavartalanul forgathatott a középpályán, addig a Fradi labdás játékosainak nyakán mindig lógott valaki.
Bár a játék képe egyáltalán nem vált egyoldalúvá – a Fradi olykor kifejezetten pofás kontrákat vezetett, Petrjak gólja pedig egyenesen élményszámba ment – nagyobbrészt a Vidi akarata érvényesült a pályán. Feltűnő volt, hogy bár a fehérváriak csütörtökön nemzetközi kupameccset játszották, jobban bírták a saját maguk által diktált, darálásra, rengeteg párharcra kihegyezett tempót, mint a Fradi játékosai.
A mérkőzés összefoglalója:
Ám látványos volt, hogy a hosszabb ideje építkező, a nemzetközi porondon a rutin mellett érezhető önbizalmat szerző Vidi ebben egyelőre mennyivel előrébb tart a fővárosiaknál – akiknek talán a játékoskerete sem teljesen alkalmas még erre a stílusú játékra.
Nem véletlen, hogy a Vidi alapvetően második szándékból játszott, párharcokra alapozó, kompakt, szervezett csapatjátéka hosszú idő után az első, amellyel magyar csapat át tudta lépni a saját árnyékát Európában. Korábban a Fradi ezzel hiába próbálkozott (talán még több pénzből is, mint a Vidi), sosem sikerült neki, mert Doll elavult, az egyéni képességekre alapozó taktikája csak a hazai mezőnyben érvényesülhetett, a nemzetközi párharcokban már nem.
Az NB I most téli szünetre vonul, a csapatok február elején folytatják a versengést. A tabella élén a Ferencváros előnye öt pont a nemzetközi kötöttségét ledobó Vidi előtt (a fehérváriak ősszel tucatnyival több meccset játszottak, mint első számú riválisuk), és további négy a bronzérmes pozícióban telelő Debrecennel szemben.
