Ha a franciákról van szó, a bőség zavara enyhe kifejezés az említésre méltó kultikus figurák tömegére, ami beugrik. Hasra ütésszerűen döntöttünk Yann Arthus-Bertrand mellett, akinek munkássága a szó szoros értelmében véve kiemelkedő. Ha valakinek első nem ugrana be a névről, ő az a fotós, aki körülbelül egy évtizeden át a levegőből készített képeket a bolygónkról. A lélegzetelállító felvételekből könyv is készült (Földünk a magasból címmel), illetve óriásplakát-kiállítás is, amit több mint száz városban (Budapesten is) bemutattak, összesen csaknem 120 millióan látták.
Azon túl, hogy imádtuk a képeket, és elhatároztuk, hogy minél több helyet majd azért személyesen is ellenőrzünk, hogy tényleg ennyire szép-e volt még egy érdekessége a kiállításnak. Minden fotó mellett olvashattunk pár bekezdést arról, hogyan tesszük éppen tönkre mindazt, amit ábrázol (a képek között ide kattintva böngészhetnek).
Bertrand nevéhez azóta már egy dokumentumfilm is köthető, Otthonunk címmel, azt tiszta szívvel ajánljuk a figyelmetekbe (itt megnézhető a másfél órás alkotás).
A soron következő zene kapcsán már vannak kétségeink. Nem arról van szó, hogy a Noir Désir nevű rockzenekar rossz lenne. Épp ellenkezőleg, az egyik legzseniálisabb francia csapat. A frontember Bertrand Cantat azonban nemcsak ezért vált világszerte ismertté. 2003-ban egy elmérgesedett vitában megverte élettársát, Marie Trintignant egy vilniusi hotelszobában. A színésznő kómába esett, majd pár nappal később meghalt. 2004-ben nyolc év börtönre ítélték a zenészt, 2007-ben jó magaviselete miatt kiengedték. Ekkor visszatért magyar feleségéhez Rády Krisztinához (a pár 1993-ban a Sziget fesztiválon ismerkedett meg, két gyerekük született). A következő sokkoló hír 2010-ben jött: Rády öngyilkos lett. A nő halála miatt sose vádolták meg hivatalosan Cantat-ot. Tavaly októberben azonban előkerült egy 2009-es hangfelvétel, ahol a Rády azt mondja, hogy a Cantat lelkileg és fizikailag is terrorizálta, és emiatt újra elkezdtek nyomozni az ügyben.
A Noir Désir viszont akármennyire is szörnyű ez az egész történet, egy nagyon jó zenekar. Ráadásul Cantat magyar felesége révén eléggé otthon van a magyar költészetben is, így például József Attila Nem én kiáltok című versének francia verziójával kezdődtek egy időben a koncertjeik (ezt ide kattintva megnézhetitek). Legismertebb daluk, a magyarra is átültetett Le vent nous portera (nyersfordításban elvisz majd minket a szél) a világ egyik leggyönyörűbb, legszívszorítóbb remeke (ezt ide kattintva hallgathatjátok meg)
Ha már Kolumbiánál és Chilénél is említettük a Nobel-díjas írókat, megtartva jó szokásunkat a hétfőn a tornától búcsúzó Nigériától is egy díjazott, Wole Soyinka életútját emeljük ki. Regényíró létére fiatalon drámaíróként, színészként, rendezőként is dolgozott. 1960-ban saját színházi társulatot is alapított.
A nigériai polgárháború idején 1967-ben a lázadókkal való konspirálás vádjával letartóztatták, egy a tűzszünetre buzdító cikke miatt. Csaknem két évet ült börtönben politikai fogolyként. A büntetés nem vette el a kedvét az újságírástól: 1973-tól négy éven át, annak megszűnéséig szerkesztette Transition (átmenet) című kulturális magazint. Kifejezetten bátor, szókimondó lappá tette, az egyik szám címlapján például Amin Dada ugandai diktátor képével és a “Karasi”, azaz le vele felirattal szerepelt. A Nobel-díjat 1986-ban ítélték neki, a fekete-afrikai írók közül ő kapta meg elsőként az elismerést. Kíméletlenül kritizálta a hazájában uralkodó politikai zsarnokságot is, évekig élt önkéntes számüzetésben. 1999-ben költözött vissza, mikor civil kormányzat irányításába került Nigériai. Politikailag azóta is aktív, felemeli a szavát, ha jogtalanságot lát, például 2007-ben tiltakozott az elnökválasztás során történt csalások és az erőszak miatt, az eredmény érvénytelenítését kérve.
Külföldön él kiválasztott zenei előadónk is. El Mafrex Skóciából bombázza a világot ezen a videón egy keresztény rock zenekarral erősítve.
