Elégedett vagy a pályafutásod utolsó versenyén, a rövidpályás világbajnokságon úszott eredményekkel?
Egy ideje már átfogalmazódott bennem, mit jelent a jó vagy nem jó, szép vagy kevésbé szép eredmény.
Mit jelentett régebben, és mit ma?
Régebben mindig érmekben gondolkoztam. Pontosabban magamban rendre azt a célt tűztem ki, hogy ússzam meg az egyéni csúcsomat, és ha az éremmel jár, annak örülünk. Most már ennek nincs értelme. Az volt a célom csak, hogy élvezzem mind a három versenyszámomat, a 400 gyorsot, a 200 pillangót és a 400 vegyest. Még egyszer utoljára tudjam ezeket 110 százalékosan leúszni az aktuális állapotomhoz képest.
Hogy érzetre tökéletesekkel fejezzem be.
Sikerült?
Azt hiszem, igen. Talán a 400 vegyest élveztem a legjobban, pedig attól féltem leginkább. De annyira kedves búcsúztatásban volt részem utána, hogy örökre a szívembe zártam azt a pár percet.
Az elmúlt hónapok alatt ugyanúgy készültél, úsztál, mint mondjuk a riói vagy a tokiói olimpia előtt?
Á, már rég nem úszom annyit. 30 fölött máshogy működik a szervezet. Már nem bírom el azt a munkát, azt a mennyiségű úszást, amit három, pláne nyolc évvel ezelőtt csináltam. Egy-egy edzésen belül kevesebbet úsztam, továbbá annyit könnyítettünk a helyzetemen, hogy heti nyolc edzést tartottunk tíz helyett.
Kilométerben mérve mit jelent a kevesebb?
Nyolc évvel ezelőtt még 8 kilométer körül úsztam egy átlagos edzésen. Ebből volt napi kettő. Virth Balázzsal egy ideje már azon kísérleteztünk – mert eddig neki sem volt harminc feletti versenyzője –, hogy mi az, amit még elbírok, és mi az, amit már nem. Szeptember óta öt kilométerben húztuk meg a plafont. Fizikailag és fejben is már csak ennyit bírtam el.
A világbajnokságon ennek ellenére megmaradtál a leginkább állóképességet követelő versenyszámoknál. A 400 gyors, a 200 pille és a 400 vegyes önmagában is kegyetlen, nemhogy mindhárom egyszerre, selejtezőkkel, döntőkkel. Nem lett volna kifizetődőbb, tökéletesebb ez az utolsó tánc, ha csak egyre fókuszálsz?
Ez így jobb. Jobban eloszlik a teher.
Milyen teher?
Leginkább az érzelmi. Ha csak egy számot hagyok a pályafutásom lezárására, az érzelmileg még jobban összenyomott volna. Régen is jobban szerettem, ha legalább két sanszom van. A riói olimpián is nagyon jól jött, hogy 400 gyorson bemelegedtek az idegpályák, és kipróbálta a testem azt is, hogy milyen az előfutamban, majd a döntőben is úszni. Végigmentem az úton, hogy ne a fő számom legyen a premier. A színházban is jól jön a főpróba, mert ha az nincs, könnyen bukhat az első előadás.
A teljes pályafutásod, az olimpiai bronzérmed, világ- és Európa-bajnoki címeid ismeretében melyiket tartod a valaha volt legjobb, legtökéletesebb úszásodnak?
Meg fogsz lepődni: körülbelül tízéves koromból emlékszem egy tökéletesre – ami áttörést is hozott.
Amikor annak tudata nélkül, hogy létezik sportpszichológus, életemben először használtam azt a technikát, amit aztán pár évvel később megtanított nekem a sportpszichológusom.
Arra is emlékszem, hogy Hajdúszoboszlón úsztam 100 pillangót, hogy ki volt az akkori favorit, akit szerettem volna legyőzni, és sikerült. A verseny előtt filmszerűen többször átpörgettem az agyamban, hogy pontosan mikor mi következik, mit akarok csinálni az úszás alatt. Igazából teljesen ösztönösen alkalmaztam azt a technikát, ami az egész pályafutásom alatt segített.
Tényleg megleptél. Arra tippeltem volna, hogy a 2019-es kvangdzsui 200 pillangót, a világbajnoki aranyadat vagy a riói 800 méteres gyorsdöntőt, az olimpiai bronzot érő úszásodat említed majd.
A riói 800 gyors és a vb-arany értékesség szempontjából versenyeznek egymással. Egyébként sokáig nem volt egyértelmű, hogy melyik az első és melyik a második számomra, de az utóbbi években a riói bronz került előtérbe.
Miért a bronz, miért nem a világ tetejét jelző arany?
Valahogy most, Párizsban érintett meg igazán az, mennyire nagy dolog ott lenni egy olimpián.
Pekingben, Londonban, Rióban, Tokióban mit éreztél, ha ezt nem?
Az első négyen valahogy magától értetődőnek tűnt, hogy ott vagyok. Azokon „oké, ez is csak egy verseny” felfogással bagatellizáltam az esemény méretét, fontosságát, és magamba zárkózva kizárólag az úszásra koncentráltam. A párizsi volt az első olyan olimpiám, ahol teljesen el tudtam engedni az eredményességi kényszert és az azzal járó fókuszt. Itt ébredtem rá, mi is az olimpia valójában.
És mi?
Óriási népünnepély, dzsembori. Sportolói és közönségoldalról nézve is. És amúgy nyilván jó, hogy ezt korábban nem éltem meg, sosem süllyedtem ennyire mélyen el ebben az érzésben, mert ez azt jelenti, hogy az első négy alkalommal tökéletesen koncentrált maradtam, semmi más nem érdekelt. Se a megnyitó, se a többi sportág versenyei, semmi. Csak mi voltunk. Én és az úszásaim.
És ez jó?
Nekem pont elegendő, hogy egyszer az életemben megadatott a kifele tekintgetés, és egyébként négyszer totál fókuszban éltem meg az olimpiáimat. 2016-ban ennek köszönhetően tudtam felérni a dobogóra.
