Évtizedes rossz sorozatot szakítottak meg kézilabdázóink a párizsi olimpián, és ez még akkor is örömteli, ha az áttörés és az éremszerzés ezúttal is elmaradt. Szűk két hét alatt tizenegy mérkőzést játszott le női és férfi válogatottunk, és mind a tizenegyre büszkék lehetnek, lehetünk. A mérleg ugyan nem éppen szívderítő (három győzelem, egy döntetlen, hét vereség), de a korábbi világversenyeken megszokott kiszámíthatatlanságnak, hullámzásnak, formaingadozásnak ezúttal nyoma sem volt, egyik csapatunknál sem. Négygólos volt a legsúlyosabb vereségünk, és több alkalommal is pariban voltunk a jóval esélyesebb ellenféllel szemben. Gondoljunk csak a férfiak norvégok elleni drámájára, a címvédő és házigazda franciákkal vívott hősies csatára, vagy a magyar-svéd női negyeddöntő hosszabbításos horrorjára.
Vérmérséklet kérdése, hogy ezt ki mennyire értékeli, de kétségbevonhatatlan tény, hogy Chema Rodríguez és Golovin Vlagyimir válogatottja is fejlődött az elmúlt időszakhoz képest: masszív, egységes csapatok benyomását keltették, és a játékuknak is volt fazonja. A szerencse, amely ez elmúlt időszakban oly sokszor mellénk állt, most elpártolt tőlünk, így a fiúk csalódottan, a lányok egyenesen könnyek között búcsúztak Párizstól. Rövidke nyaralás és töltődés után jön a folytatás – szeptemberben kezdődik a klubszezon, majd decemberben már női Eb, januárban férfi vb lesz.
A sebek nyalogatására tehát csekélyke idő áll rendelkezésre, két kérdéskört azonban mindenképp vizsgálni kell:
- milyen összetételű csapatokkal kezdjük el a következő olimpiai ciklust?
- Van-e reális esélye bármelyik válogatottunknak, hogy szintet lépve a világelithez csatlakozzon?
Kezdjük a nőkkel, és egy gyakran ismételt, de a valóságnak nem megfelelő megállapítással. „Miénk a jövő, mert nagyon fiatal csapatunk van” – hangzik el oly sokszor, még hivatalos helyről is. Nos, a jövő lehet, hogy a miénk, de nincs nagyon fiatal csapatunk. Golovin Vlagyimir általában ezt a kezdőt nevezte az olimpián: Böde-Bíró (30) – Szöllősi-Schatzl (30), Kuczora (24), Vámos (23), Füzi-Tóvizi (25), Klujber (25), Győri-Lukács (29). Ennek a hetesnek az átlagéletkora 28 év, ami abszolút ideálisnak nyugodtan nevezhető, nagyon fiatalnak semmiképp sem. Különösen úgy, ha figyelembe vesszük, hogy a cserék között ott volt a két 32 éves Kinga – Janurik és Klivinyi –, valamint a 28 esztendős Papp.
Minderre két okból érdemes szót vesztegetni.
Egyrészt nem vigasztalhatjuk magunkat egy olyan állapottal, amely nem is valós, másrészt erősen kérdéses, hogy a 30 körüli játékosainkban mennyi tartalék, erő és lehetőség van még. Különösebb kockázat nélkül kijelenthető, hogy néhányuknak ez volt az utolsó olimpiája, vagyis pusztán a szinten tartáshoz is pótolni kell majd őket. Szemmel látható sajnos, hogy a női kézilabdázás színvonala erősen hanyatlóban van, azt is szomorúan konstatálhattuk: látványos megoldásokra képes, igazán nagy egyéniségeket lámpással sem találni a mezőnyben, de ettől még a gyors, erős, robbanékony játékosoké a jövő, akik lehet, hogy nem labdazsonglőrök, de fáradhatatlanok, jól cseleznek és nagyot tudnak lőni.
Sokat elárul a merítési lehetőségekről, hogy a közelmúltban véget ért U20-as világbajnokságon úgy szerzett ezüstérmet Szliágyi Zoltán csapata, hogy a vb-n balkezes lövő nélkül szerepeltünk. És nem taktikai okokból vagy sérülés miatt, hanem mert nincs megfelelő minőségű balkezesünk ebben a korosztályban, amely, ugyebár, a felnőtt mezőny előszobája. A mindenkori kapitánynak tehát marad Klujber, Papp és Albek. Papp már 32 éves lesz a Los Angeles-i olimpia idejére, Albekről pedig egyelőre nem tudni, milyen potenciál van benne. Látni, csak annyit láttunk, hogy Golovin talán neki adta a legkevesebb játékpercet…
