Az atlétikában inkább a futókat, az ugrókat csodálják, szóval nem épp a legnépszerűbb szakág mellett tetted le a voksodat gyerekként. Mi az, amit a súlylökésben szeretni lehet?
A látszat ellenére egyáltalán nem monoton, inkább sokrétű. Ahhoz nagyon sok minden kell, hogy a végén a tévében látható, alig 1,5 másodperces mozgássor összeálljon. Hogy lépésről lépésre fejlődjél, egyre messzebb és messzebb repüljön az a súly, és igazán jó súlylökő legyél.
Menjünk sorban. Mi minden?
Erősnek kell lenni. Itt jön képbe például a súlyemelés.
Amelyben mellékesen 2014-ben és 2015-ben is magyar bajnok lettél a plusz 75 kilogrammos kategóriában.
Már a ’80-as, ’90-es években is számos dobóatléta elindult a súlyemelő bajnokságon. Én is évről évre dobogóra léptem. Az erőfejlesztés miatt nekünk ebben a sportágban is otthon kell lennünk, ismernünk kell a technikákat, hiszen nagy súlyokkal dolgozunk, és, ha helytelenül feszülsz neki a súlynak, az balesetveszélyes.
A nyers erő önmagában nyilván kevés. Mi kell még?
Az erő mellé jön a gyorsaság, a dinamika, amit futások és ugrások révén tudsz elnyerni. Nem hosszútávfutásra kell gondolni, hanem sprintekre, helyből távol- vagy ötös ugrásokra, súlypontemelkedést javító gyakorlatokra, dobogóról fel-le ugrásra, gátszökdelésekre. Persze van, amikor egy edzésen belül oda kell állni a dobókörbe, és 40–50-szer eldobni a súlyt, de még ezen órák alatt is számos más gyakorlatot végzünk. Szóval több sportágból csipegetjük össze a tudást, ezért sem unalmas, monoton a súlylökés.
Annak idején a tatai edzőtáborban a súlyemelők 15–30 méteren simán felvették a versenyt a 100 méteres síkfutókkal, sőt, olykor el is verték őket.
Csak a példa kedvéért: Nagy Péter (plusz 105 kilogrammos Európa-bajnoki bronzérmes súlyemelő – a szerk.) a 140–150 kilós testével 310 centinél is messzebb ugrott helyből távol. A dobóatléták meg sem tudták közelíteni ezt a teljesítményt. Szóval minden sportágnak megvan a maga szépsége. A súlylökéshez továbbá elengedhetetlen az izmok, ízületek lazasága. Nemes egyszerűséggel azért, mert a súly ellökése pillanatában minél hátrábbról tudod indítani a golyót, annál hosszabb útvonalon tudod kísérni a mozgást, szaknyelven „jobban föl tudod húzni.” Ehhez elengedhetetlen a gerincoszlopod, a csípőd, a vállad ízületi lazasága, megfelelő mobilitása.
Ezek alapján olybá tűnik, hogy az a röpke másfél másodperces mozdulatsor, miután a versenyző elfoglalja a kiinduló pozícióját, majd ellöki a súlyt, sokkal összetettebb mozgássort rejt, mint bármelyik síkfutószám.
Inkább nehezebb, és sokkal több hibalehetőséget magában rejtő mozgássor a dobás. Ugyanakkor tény, nem sok sportágban lehet ilyen villámteljesítménnyel olimpiai bajnoki címet nyerni. De azt kérdezted, mi a szép benne. Tudod, abban a pillanatban, amikor elhagyja a tenyeredet a súly, lehet érezni, hogy az jó lökés volt, vagy nem annyira jó. És utána,
ha már elég nagyot löksz, akkor látod azt, hogy milyen szép íven, milyen messzire száll az a négykilós vasgolyó. Az a csúcs, amikor a kivitelezés érzetre könnyed, mégis jó messzire repül.
Ezt egy 13 éves kislány, aki még sosem tartott a kezében súlyt, nyilván nem sejtheti. Miért választottad pont a súlylökést?
Elég mozgékony kislányként azért sok mindent kipróbáltam előtte itt Szegeden, ahova születtem, ahol mindig is éltem, edzettem, függetlenül attól, hogy 2007-től napjainkig egy rövid időszakot leszámítva a Békéscsabai Atlétikai Club színeiben versenyeztem. Táncoltam, dzsesszbalettoztam, kosaraztam is az iskolai csapatban. Ott bebizonyosodott, hogy nem nagyon van labdaérzékem, ha dobják, inkább elhajolok előle. Hat évig lovagoltam is, terepre jártunk és voltizsáltam – utóbbinál mindenféle gimnasztikai gyakorlatot, flikflakot kellett a ló hátán végezni. Elég kicsi voltam, de imádtam. Aztán történt, hogy a tesitanárom, aki korábban atletizált, ráadásul gerelyhajító volt, a diákolimpiára állított össze egy sulicsapatot. Az alsósok négy – távolugrás, kislabdahajítás, 60 és 600 méter futás –, míg a felsősök súlylökéssel kiegészülő ötpróbában versenyeztek. A lányok között második helyen álltam a tornasportban. Pista bácsi kiválasztott, mondván szélesebb hátú, erősebb alkatú, de elég laza ízületű lányként ott a helyem a csapatban. Igaza lett, mert általában nyertünk, és egyéniben is többször végeztem az első helyen.
Egy ilyen versenyen lépett hozzám Eperjesi Laci bácsi, aki azóta is mellettem áll, az első edzésemtől az utolsóig végigkísérte a pályafutásomat.
Azóta is emlegeti, hogy a bátyámat nézte ki először, amikor oldalba bökte a testnevelő tanárom, mondván: „Hagyd a bátyját, lusta, inkább a húgát nézd!” A verseny végén megkérdezte, lenne-e kedvem rendszeresen atlétikaedzésekre járni. A korosztályomnál érettebb kislány voltam, és rettentően megtetszett, hogy egyből a nálam idősebb, már középiskolás fiúk-lányok közé állítottak, akik befogadtak.
Még mindig nem értem, az ötpróbából miért épp a súlylökésnél ragadtál le.
Amikor valaki elkezd atletizálni, egyetlen dolog dönthető el gyorsan és viszonylagos biztonsággal, hogy futó, ugró – bár e kettő közt lehet átmenet – vagy dobó lesz a gyerekből. A négy dobószám közül a gerelyhajító is elég könnyen elkülöníthető, mert vagy van valakinek hajító érzéke, vagy nincs. Nekem semennyi sincs. Konkrétan a gerelyt is lököm. Soha nem is ment, ahogy a kislabdadobás sem. A kalapácsvetést pedig nem igazán szerettem. Ott forognom kellett kettőt-hármat, közben a kalapács súlya az ellentétes irányba húzott, a lábam meg állandóan összegabalyodott – ez a módi valahogy sose lett a szívem csücske. A súly és a diszkosz viszont elég hasonló mozgássor – főképp miután elég korán elkezdtem forgásból lökni –, a különbség csak annyi, hogy a súlylökő kör kisebb, és a kéztartás, illetve az eszköz más. Ezért évekig párhuzamosan csináltam a kettőt, és gyakorlatilag az első pillanattól kezdve kimagasló korosztályos eredményeket értem el. Már ifjúsági versenyzőként meghívót kaptam az U23-as válogatottba, szerepelhettem junior világbajnokságon, nem csak súlylökésben, diszkoszvetésben is – talán picit azért is, mert nyolcadikos koromra elértem a jelenlegi magasságomat.
Végül mi döntött a súlylökés mellett a diszkoszvetéssel szemben?
Igazából szerettem mind a kettőt, ennek megfelelően még az edzésmunka sem dőlt el egyik vagy másik irányába. Sőt, a nagyobb korosztályos versenyeken, helyezéseket tekintve rendre jobb eredményt értem el diszkoszban.
Akkor végképp nem értem a választást, hiszen általában a sikeresség alapjaiban határozza meg a sportolói motivációt.
20–22 éves koromban végül az alkatom döntött, nem én.
Amennyiben?
Említettem, hogy nyolcadikos koromra elértem a magasságomat. De azt nem, hogy elég alacsony vagyok, 171 centi.
Ez a nőknél annyira nem alacsony, Magyarországon 164 centi a statisztikai átlag.
Amikor kiléptem a nemzetközi felnőttmezőnybe, azzal szembesültem, hogy diszkoszvetésben a nők 190 centi felettiek, és súlylökésben is a 185 centihez közelít a női top 12 átlagos magassága. Egyértelműen a mezőny legalacsonyabb versenyzőjének számítottam mindkét versenyszámban, ami azért nem előny. Az edzőmmel leültünk beszélgetni, mert nyilvánvalóvá vált, hogy felnőtt korban így végképp nem lehet párhuzamosan csinálni mindkettőt. Elkezdtünk matekolni.
Akkoriban 17,20 métert löktem súllyal, az élvonalhoz kellett másfél méter. Ez kevesebb, mint tíz százalék. Ugyanez diszkoszban úgy festett, hogy az 57 méteres egyéni rekordomhoz kellett volna még tíz méter az elithez. Ez majd húsz százalék.
Ha ehhez hozzávesszük a genetikát, hogy az enyémhez képest mennyivel hosszabb egy 190 centis nő keze, és a diszkoszvetés ebből következő biomechanikáját, hogy ezáltal mennyivel nagyobb az erőkarja, így hosszabb a gyorsítási útvonala, mennyivel magasabbról képes elengedni, avagy más lesz a diszkosza kirepülési szöge, akkor gyorsan világossá vált, hogy melyik szert kell választanom.
A 171 és a 185 centi, a súlylökés genetikai és biomechanikai tényezői között miért nem olyan nagy a hendikep?
A magasságkülönbség súlylökésen belül is meghatározza a technikát. Pontosan ezért álltam át a forgó technikára, amely akkoriban ritkaságszámba ment.
Azt ki alkalmazta először versenyen?
Az amerikai Parry O’Brien még az ’50-es években, degeszre nyerte magát, mégsem terjedt el világszerte. 16 éves lehettem, amikor Laci bácsi a másik kiváló atlétaedzővel, Varga Sanyi bácsival beszélgetve döntött végül úgy, hogy mivel alacsonyabb vagyok az átlagnál, ugyanakkor az alacsonyabb súlypontom okán dinamikusabb vagyok a magasabbaknál, ezért utóbbit kihasználva a forgásos technikával kellene próbálkoznom. Akkor női vonalon talán még senki nem forgott.
Kijelenthető, hogy ezzel a technikával megelőzted a korodat?
Ha azt nézzük, hogy én vagyok az első nő, aki 2018-ban forgásból nyert világbajnokságot, akkor mindenképp.
Lehet, hogy a példádat, sikeredet elemezve tért át több vetélytársad is erre a technikára?
Míg a női vonalon négy éve még 50-50 százalék volt az arány a csúszó és a forgó stílusban lökők között, mára az elit áttért az utóbbira. Az is egyértelműen látható, hogy a korábbinál manapság már sokkal több hozzám hasonló magasságú, és nagyon jó súlylökő van a mezőnyben. Ott van például a jamaicai Danniel Thomas-Dodd, a svéd lány, Fanni Roos vagy a kanadai Sarah Mitton, akik alig két–három centivel magasabbak nálam. Az egyik legutóbbi európai szakmai konferencián Fanni edzője kifejezetten utalt arra, hogy a mozgásom elemzése alapján gyakorolták be, majd tértek át a forgó technikára, és már ezzel a stílussal lett a tanítványa 2017-ben U23-as Európa-bajnok. Szóval mondhatni, hogy egyfajta trendet teremtettem, vagy legalábbis utat mutattam, ezzel önbizalmat adtam az alacsonyabb súlylökőknek.
Milyen érzés, hogy ezzel kvázi a saját magad konkurenciáját erősítetted?
Agyalni nem agyaltam ezen, de valahol büszkeséggel tölt el. Ahogy az is, hogy az utolsó két-három évemben a feljövő fiatalok egyre többször jöttek oda hozzám tanácsért. Azt a tiszteletet éreztem irányomba, amivel mondjuk 15 évvel ezelőtt fordultam a kétszeres új-zélandi olimpiai bajnok Valerie Adams felé, akivel aztán később barátnők lettünk és a mai napig tartjuk a kapcsolatot. A mostani 20–25–27 évesek pont így felnéznek rám, a munkásságomra. A világbajnokság után is odajött hozzám a chilei Ivana Gallardo, és elmondta, hogy én vagyok a példaképe, és függetlenül az eredményemtől gratulált a pályafutásomhoz.
Érezted valaha azt, hogy kész, vége, ennél nem lehet már nagyobbat lökni?
Laci bácsival mindig elérhető célt tűztünk ki. Így haladtunk töretlenül lépésről lépésre előre. Persze ettől még mindig szembejött a fal. Emlékszem, hogy a 17 méter például nehezen sikerült. Addig évről évre fejlődtem, 18–19 évesen, junior koromban volt talán az első olyan évem, amikor így egyik évről a másikra nem tudtam egyéni csúcsot lökni. Kerestük a megakadás hátterét. Laci bácsi hamar levette, hol a bibi.
Hol?
Nekem is megvoltak a magam hülyeségei… Szombat este elmentünk diszkóba hajnali négykor, ötkor hazaestem, de tízre már loholtam edzeni, mert abban az időszakban a suli miatt gyakran kimaradt a hétközi gyakorlás, ezért vasárnap is menni kellett. Ezt párszor meg lehet csinálni, de nem sokszor. Előfordult olyan is, amikor edzés helyett szívesebben lógtam a barátokkal. Úgy szoktuk mondani Laci bácsival, hogy ez volt az az időszak, amikor hirtelen „megokosodtam”. Aztán a körmömre nézett.
Az hogy nézett ki? Edzés helyett épp egy szegedi cukrászda teraszán ültetek, amikor betoppant Laci bácsi, és a fülednél fogva elrángatott a sporttelepre?
Nem tudom, hogy más sportágaknál mi a módi, nálunk a szülőkkel való kapcsolattartás nagyon fontos azért, hogy a gyereket az atlétikában tartsák. Esetemben is ez történt. Laci bácsi fölhívta anyukámat, hogy mi van velem, mert nem voltam edzésen, anyu pedig csak nézett, mert szerinte meg edzésre mentem. És amikor legközelebb találkoztunk, Laci bácsi leültetett, majd elbeszélgetett velem. Teljesen normálisan elmagyarázta, hogy higgyem el, azok a barátok, akik nem tudják elfogadni, hogy ilyen életet élek, azok bármit is csinálok, nem maradnak meg mellettem. Hál’ Istennek hamar beérett az agyam ezen a téren is, pár ilyen alkalom után rájöttem, hogy a lógás nem az én világom.
Az „abbahagyom” gondolata hányszor fordult meg a fejedben?
Egy 23 éves pályafutás alatt ez elkerülhetetlen. Mint mindenki, én is átéltem nehéz korszakokat, amikor a barátok nélküled mennek bulizni, vagy osztálykirándulásra, aztán leszakadnak rólad. És persze ez fáj, megviseli az embert. Egyébként teljes mértékben igaza lett Laci bácsinak. Az igazán fontos barátságok a sport ellenére megmaradnak. Nekem például van egy gyerekkori barátnőm, aki kezdetben közel lakott hozzánk, együtt jártunk óvodába, iskolába, aztán sodort ide-oda minket az élet, ennek ellenére most ő a kislányom keresztanyja.
Amennyiben a pályafutásod csúcsát kell megnevezni, nem is egy versenyt vagy egy évet mondanék, hanem inkább négy–öt esztendőt, 2015-től 2020-ig. Ebben az időszakban löktél viszonylag rendszeresen 19 méter fölött, a 19,87-es országos csúcsot, ami Rióban bronzot ért, és ami alighanem évtizedes rekord lesz, mert nem nagyon látni nyomodban a trónkövetelőt. Az nem frusztrált, hogy a húszméteres határt nem sikerült átlépni?
Az is egy cél volt, ugyanúgy, ahogy a 17 méter után a 18, az után a 19. És amikor a nagy versenyeken rendszeresen 19,50 körül tudtam lökdösni, akkor úgy éreztem, hogy igen, már csak hajszálnyira van, meglesz az a húsz méter. De alapvetően a válaszom nem, mert azt sem gondoltam volna, hogy ilyen magasságokba fölérhetek, hogy valaha 19 méternél is messzebbre lököm a súlyt. És az az igazság, tán szerencsés korszakban jutottam a csúcsra, mert 2012-ig többen is 20, sőt 21 méter fölé jutottak, és jelenleg is egyértelműen erősebb a női súlylökés mezőnye, mint 2015–2020 között volt.
Edzésen sem ment 20 méter fölé az a golyó?
Sosem számítottam edzésmenőnek. Fiatalabb koromban elő-előfordult, hogy a versenyhelyzet megnyomott, de aztán sportpszichológus segítségével olyan mentális technikákat sajátítottam el, amelyeket a hétköznapokban mozgástanulás során és versenyek alkalmával is rendszeresen alkalmaztam. Így az a miliő, az a stresszállapot, ami egy-egy Eb-n, vébén, pláne az olimpián van, rám pont pozitívan hatott, akár 40–60 centit is rávertem az edzéseredményeimre.
Ezt pont a riói olimpián mutattad be elég látványosan.
A 2014-es év jelentette a választóvonalat. Előtte rendre jó formában érkeztem a világversenyekre, úgy éreztem, akár a legjobb nyolcba, tizenkettőbe kerülhetek. Így volt ez a londoni olimpián is, aztán 21. lettem. 2013 végén, miután nem sikerült az oroszországi világbajnokság sem, elkezdtem Balassa Leventével dolgozni. 2014-ben a zürichi Eb-n már a harmadik helyen végeztem. És igen, Rióban valóban a hatodik, utolsó kísérletre löktem a legnagyobbat, ezzel léptem előre a dobogó harmadik fokára.
Mennyire sérülésveszélyes sport a súlylökés?
Maga a 1,5 másodperces gyakorlatsor, amit a versenyeken a néző lát, az kevésbé. Edzésen, súlyemelés közben azonban sokkal könnyebb megsérülni, ahogy egy-egy dinamikus, szökdelő gyakorlat során is. Szerencsére nem vagyok sérülékeny típus, amit talán az edzőmnek is köszönhetek, aki azt a filozófiát vallotta, hogy nem szabad idejekorán megterhelni a fiatal szervezetet.
Azért kérdezem, mert ennek ellenére pont a tokiói olimpia előtt sérültél meg súlyosabban.
Igen, bár elég banális módon és nem edzésen vagy versenyen. Három hónapos terhes voltam, amikor otthon a kertben leguggoltam, és megroppant a térdem.
Létezik olyan álláspont, hogy az ilyen banális, nem külső erő hatására történő sportsérüléseket alapvetően lelki eredetű okok váltják ki.
Hát…
2020-ban járunk, éppen bejelentik, hogy a Covid miatt úszik az olimpia.
Az egy nagyon nehéz időszak volt, egyértelmű törés a karrieremben. 2018 márciusában lettem fedettpályán világbajnok, addig gyakorlatilag nyílegyenesen ment fölfelé a karrierem. Utána összeszedtem egy kisebb sérülést, amit nem is mondanék sérülésnek. A combpólya feszítőm annyira húzta a térdemet, hogy nem tudtam vele rendesen edzeni. Ezért lemondtam a szabadtéri Eb-t, holott az eredményeimet tekintve gyakorlatilag simán nyerhettem volna, és inkább biztos, ami biztos, másfél hónapot pihentettük a lábamat. Miután újraindultunk, sikerült remek, stabil 19 méter feletti formába lendülnöm. 2019-ről 2020-ra fordulva pedig már egyéni csúcsokat döntögettem a súlyemelésben, és az in body mérések is azt bizonyították, hogy az izomösszetételem, testzsírszázalékom tökéletes.
Életem formájában voltam, amikor összedőlt a kártyavár. A berobbanó járvány miatt lemondták a fedett vb-t, majd nem sokkal később azt is bejelentették, hogy 2020-ban biztosan nem lesz olimpia. Napokig nem leltem a helyemet a világban.
Nem lehetett edzeni, mindenki bezárkózott a lakásába, fogalmunk sem volt arról, hogyan tovább. Oké, elhalasztják az olimpiát. De elmarad teljesen, és 24-ben lesz a következő – akkor már 35 leszek –, vagy 21-ben megtartják? A férjemmel ekkor már évek óta a gyerekvállaláson gondolkodtunk. De ment a szekér. Ezért 2016-ról 2018 végére, majd Tokió utánra halasztottuk. A terv szerint az olimpiát még megcsináltam volna, majd végleg befejezem, jöhet a gyerekvállalás. Ebben a bizonytalan helyzetben Laci bácsival és a férjemmel együtt úgy döntöttünk, hogy nem várunk tovább, ha sikerül teherbe esnem, egy 2021 januári, februári szülés után talán még marad annyi időm, hogy fel tudok készülni az olimpiára. Gyakorlatilag azonnal terhes lettem, majd kilenc hónappal később, 2021 januárjában megszületett a kislányunk. Azt kell mondanom, hogyha a térdműtétem nem jön közbe, még sikerülhetett is volna a terv.
Elég optimista verzió. Mire alapoztátok?
A már említett barátnőm, Valerie Adams példája adta az inspirációt, a motivációt. Átéltem hogyan csinálta végig a saját gyermekvállalását, mikor, mit tudott edzeni, hány hónap alatt és milyen formában tért vissza. És tudtam azt is, a sportoló izomzata másképp viselkedik.
De mégiscsak közbejött az a „banális” sérülés.
2020 augusztusában, amikor három hónapos terhesen megroppant a térdem, azt gondoltam, semmiség, mert ahogy közeledtünk a szüléshez, úgy mozogtam egyre kevesebbet, a hétköznapi életben fel sem tűnt, nem okozott gondot. Ehhez képest, amikor hónapokkal később, a szülés után újra elkezdtem a mozgást, azzal szembesültem, hogy amikor hajlítom, fáj a térdem, a lábamat nem tudom teljes spektrumában behajlítani. Csütörtökön elmentem egy MRI-re, ahol egy kétcentis szakadást diagnosztizáltak, ez irritálta a térdemet. A következő hét elején már ott feküdtem a műtőasztalon.
Azért nem gondolom, hogy a Covid, a leállás, az elúszó olimpia lelki traumája okozta a sérülést, mert amikor történt, éppen a legboldogabb időszakunkat éltük. Hiszen a szívem alatt hordtam a kislányomat. Az életem még teljesebbé vált, vagy, ha úgy tetszik, megvolt az ellenpólusa a negatív történéseknek. Inkább a pech rovására írom. Ahogy azt is, hogy nyolc hónappal később derült ki, mi volt az a roppanás.
Ennek ellenére kiutaztál az olimpiára, ahol ugyan a szezonod legjobb eredményét lökted, de az a 17,59 nem ért döntőt, ahol aztán a lelátóról azt láttad, hogy a riói lökéseddel simán olimpiai bajnok lehettél volna.
Nem tudtam megfelelő állapotba kerülni. A műtét után is akadályozott a sérülés, mert annyira kikapcsolta a négyfejű combizmom működését, hogy sokáig nem tudtam megfeszíteni. Hiába gyógytornáztam becsülettel, legalább másfél év kellett, hogy azt mondjam, rendben van, de nyilván soha nem lesz százszázalékos. Végül is hiányzik onnan egy darab, ami oda soha nem kerül vissza. Látni kell azt is, a dobók általában 27–28 éves korukra érik el a csúcsot, 2021-ben Tokióban pedig már 32 éves voltam.
A budapesti világbajnokságot hogyan élted meg?
Szuper volt.
Úgy is, hogy befejezés gondolatával a fejedben versenyeztél, és szintén nem jutottál be a 12-es döntőbe?
Akkor még nem volt eldöntött tény, hogy befejezem. A vb utolsó lökése után körbementem a stadionban, kimentem a családhoz. Nagyon-nagyon sokan odajöttek hozzám, biztattak, hogy menjek tovább, csináljam Párizsig. Sokat beszélgettünk erről a szeretteimmel, az edzőmmel, a szakvezetéssel, mindenkivel, de alapvetően mindenki azt mondta, nekem kell érezni, hogy „meddig még”. Főleg az időközben egyévnyi közelségbe kerülő párizsi olimpia miatt. A vb után viszont rám szakadt az elmúlt két év, ami tényleg húzós volt. Kisgyerek mellett, család mellett, mindenhol helyt kellett állni. Sokszor sírva hagytam ott a kislányomat, ami azért nem jó érzés, még akkor sem, ha tudtam, öt perc múlva már boldogan játszik az apjával, aki helyettem maradt otthon a munkából.
Pontosan tudom, hogy mit kell beletenni ahhoz, hogy legalább ezt a szintet vagy még jobbat hozzon az ember. Fiatalabb koromban, ha beletettem 80 százalékot, kivettem a 120 százalékot. Aztán beletettem a 100 százalékot, kivettem a 110-et, harminc felett belerakom a 130-at, és csak 80-at tudok kivenni. Nemsokára harmincöt éves vagyok. Mindent összevetve úgy éreztem, hogy elég.
Hogyha 2020-ban nincs a Covid, és tegyük fel, nem sérülsz meg, mit gondolsz, hogyan alakul a sport- és a családi életed?
Ezt sosem tudjuk meg. Van, amin jobb nem gondolkozni. Így is kereknek érzem a karrieremet. Ettől még úgy gondolom, ha azt a szezont sérülés nélkül végig tudtam volna csinálni, a formám azt sejtette, talán meg lehetett volna az a 20 méter. Érem biztosan lett volna. De olyan sok szép emlékem van, ami viszont tényleg megvan. Kár ezek mellett ilyenekre pazarolni a gondolataimat.
