Az 1972-es müncheni olimpia első helyéről döntő mérkőzésen az egész tornán veretlen magyar válogatott 3-1-re vezetett a szovjet csapat ellen, de aztán Szívós Istvánt kipontozta Cornel Marculescu román játékvezető, majd Leonyid Oszipov szépített, Alekszandr Sidlovszkij egyenlített. Cservenyák Tibor 3-3-nál büntetőt védett, ám a győzelmet nem sikerült megszerezni, a döntetlennel pedig a Szovjetunió együttese vitte el a pálmát.
Marculescu nem akarta, hogy nyerjünk
– foglalta össze a lényeget dr. Szívós.
A tanulság kézenfekvő volt: kell Szívós mellé egy másik óriás. De ki? Gyarmati Dezső, a Rajki Bélát váltó szövetségi kapitány behívta a 22 éves Csapó Gábort. Méghozzá hirtelen elhatározással, mert a következő évben is világverseny volt: először rendezték meg az úszó- és vízilabda-vb-t.
Belgrádban 1973. szeptember 7-én újabb sorsdöntő mérkőzésen találkozott a magyar és a szovjet válogatott. Nálunk három behemót sorakozott, Szívós és Csapó mellett Faragó Tamás, és erről a trióról akkoriban azt írták: „Százévenként egyszer, ha előfordul, hogy ugyanabban a csapatban három, kétméteresnél magasabb, mégis meglepően mozgékony ember kerüljön össze.”
Csapó nem volt különösebben megilletődött. Azzal kezdte, hogy előbb átpöckölte a labdát őrzője, Vlagyimir Zsmudszkij, majd Szergej Severnyev kapus fölött is. A továrisok bámultak, mit merészel ez a kölyök… De hiába igyekeztek megnevelni, nem vett vissza. Dobott egy gólt előnyből is, majd 4-3-as vezetésnél bevarrta tízről.
Volt ok az örömre, hiszen 1964, a tokiói 5-2, a „Dömötör, lőj!” óta nagy versenyen először múlta felül a szovjet csapatot a magyar együttes (5-4). A Képes Sport helyszíni jelentésében az állt: „Kilenc éve vártuk, hogy pólósaink a szovjetek ellen is merjenek tudásukhoz mérten játszani.”
A Sportélet című havilap úgy vélte: „A magyarok elleni mérkőzésig a szovjet válogatott nyújtotta a torna legjobb játékát. Halálosan pontos gépezetnek hatott az együttes, kombinációiban néha még egy-egy sziporka is felvillant, és ilyenkor – nagy dicséret – a szovjet jégkorong-válogatottra emlékeztetett. Szinte ijesztő volt, játékosai milyen gyorsan és biztosan lőtték be emberelőnyös helyzeteiket. Sistergő szárnyváltások közben tapadt a kezükhöz a labda, és Alekszandr Dreval a bal szélről mindig betalált.”
Magam azért örökre megjegyeztem, hogy pályája nagyban hasonlított Edgardo Codesaléra. Az uruguayi születésű, de utóbb Mexikóban élő futballbíró 1990-ben Rómában szépen elvezette az NSZK–Argentína vb-döntőt (1-0), majd egyszer csak a FIFA játékvezetői bizottságának korifeusaként tűnt fel. Marculescu meg egyenesen az Európai Úszó Liga elnöke lett.
Akár matematikai alapszabály is lehetne, hogy a FIFA és a LEN között a különbség nulla.
Ám a szovjet csapat fölött aratott diadal kevés lett volna az első vb elsőségéhez. Szerencsére a Molnár Endre – Görgényi István, Szívós, Bodnár András, Sárosi László, Csapó, Faragó kezdő hetessel felvonuló garnitúra mások ellen is brillírozott.
A spanyolokat például úgy verte 7-3-ra, hogy már a második negyed elején négy gól volt a differencia. Az olaszokkal szemben a záró negyed 4-4-ről indult, de Faragó víz, levegő rakétát küldött a léc alá, és – biztos, ami biztos – Csapó is bebombázott egyet (6-4). Az Egyesült Államok legjobbjait elintézte a nagy hármas – Faragó három, Szívós két és Csapó egy góljával 6-2 –, majd Csapó kettőt, Szívós egyet lőtt a jugoszlávoknak, s ezúttal sokkal jobban örültünk a 3-3-nak, mint egy évvel korábban a szovjet meccsen.
Már csak Kuba maradt hátra. Kétség sem fért hozzá, hogy azt az akadályt simán veszi a csapat, mert a karibi vízilabdában nem akadt Teofilo Stevenson vagy Alberto Juantorena. A 8-4-es végeredmény semmiféle meglepetést nem okozott, inkább az keltett feltűnést, hogy Cservenyákot kiállították, és Faragó állt a kapuba.
Kapott viszont aranyérmet, utána meg dicséretet Puskás Ferenctől. A leghíresebb magyar a ruhástól vízbe lökött Gyarmati és szintén nedves segítője, Kárpáti György kedvéért Madridból Belgrádba utazott, majd boldogan ünnepelte a győzelmet. Az ováció közepette Szepesi György magához intette a mikrofonállásba, és élő adásban interjút készített Öcsivel, aki lelépése óta nemhogy nem járt itthon, de senki nem merte megszólaltatni nyilvánosan.
Szepesi vállalta a kockázatot, ahogyan aztán a nevéhez fűződött Puskás első hazalátogatása 1981-ben, valamint a szintén „disszidens” Östreicher Emil hivatalos menedzseri megbízatása a labdarúgó-válogatottnál, ami unikum a szocialista országok sportéletében.
A vetélytársak alól kihúzták a sámlit, „az ezüst is kudarc” volt, ahogyan azt Rajki emlegette. Ő kétszer vezette ötkarikás diadalra a válogatottat, ám a hatvanas-hetvenes években már nem járt fényes sikerrel, ráadásul az 1970-es Európa-bajnokságon – miután kiderült, hogy a barcelonai uszodában nincs labda, a magyarok meg nem vittek magukkal – szimuláltatta a labdás edzést játékosaival. Sőt egy alkalommal megállította a tréninget, és leszúrta a pólóimitátorok egyikét: „Hogy passzolsz?!”
A medence takarító-személyzete meg sóbálványként meredt maga elé a parton.
Majd eljött az első világbajnokság, és feledhetetlen alakítást nyújtott jó néhány magyar vízi show-bálvány.
