Ki tudja, hányszoros wimbledoni bajnok lett volna Dorothea Lambert Chambers, ha 1914 és 1918 között – az első világháború idején – nem szünetel „a bajnokság”, ahogyan az angliai füves pályás tornát a britek hívják. Az angol 1914-ig hétszer nyerte meg a női egyest, majd 1919-ben is döntőt vívott, de akkor csak meccslabdáig jutott a harmadik szettben 6:5-nél, ám végül kikapott a húszéves francia Suzanne Lenglentől.
Az állhatatos Lenglen lett az első wimbledoni győztes, aki nem angolul beszélt, és sikere olyannyira felszabadulttá tette, hogy az 1920-as antwerpeni olimpián az elődöntőben vesztett először gémet: miután a belga Marie Storms, az angol Winifred McNair, valamint a svéd Lily Strömberg ellen egyaránt dupla 6:0-ra győzött, a másik svédet, Sigrid Fricket 6:0, 6:1-gyel intézte el. A döntőben az angol Dorothy Holman az első szettben három játékot is elvett tőle, ám aztán helyre állt a rend (6:0).
A csont nélküli 6:0 maradt mestersége címere. Íme, további ellenfelei és eredményei a wimbledoni döntőkben:
- 1920, Lambert Chambers 6:3, 6:0;
- 1921, Elizabeth Ryan (amerikai) 6:2, 6:0;
- 1922, Molla Mallory (amerikai) 6:2, 6:0;
- 1923, Kathleen McKane (angol) 6:2, 6:2;
- majd (egy év kihagyással) 1925, Joan Fry (angol) 6:2, 6:0.
Még csak megszorítani sem tudták, ahogyan 1919. március 2-ától amatőr pályafutása 1926-os befejezéséig legyőzni sem sikerült, 179-szer nyert sorozatban. Ez idő alatt női egyesben egy mérkőzést kénytelen volt feladni rosszullét miatt, egy másiktól pedig visszalépett. Ha jól volt, örökké csak nyert, nyert és nyert.
Nem csoda, hogy így írtak róla: „Ha a tenisz művészet, akkor Suzanne Lenglen annak a legvitathatatlanabb megtestesítője. Játéka maga a tökély. Lábmunkája hasonlatos a balett-táncoséhoz, és szinte nem ismer elérhetetlen labdát. Gyorsasága bámulatos, nem fut, hanem repül. S azt mondják, öt év alatt egyetlen kettős hibát sem vétett.”
Ő maga azt vallotta: „A győzelem annyit jelent, hogy negyedórával tovább kell bírni, mint az ellenfél.” És meggyőződése volt:
A teniszben a lábak és a karok csak eszközök. Az ember a fejével nyer.
Lenglen több volt mint sportoló. Globális hírességgé vált, renoméja a baseballos Babe Ruthéval vagy a bokszoló Jack Dempseyével vetekedett. Ezt annak is köszönhette, hogy a nőket erősen korlátozó sportruhák korszakában szakított a konvenciókkal, elhagyta a fűzőt és az alsószoknyát, sajátos fejpántot viselt. Wimbledon kényes köreiben már első diadala alkalmával megrökönyödést keltett mélyen dekoltált öltözékével.
Nem ez volt az egyetlen botránya, ám az Est című lap arról számolt be: „Versenyeire özönlik a közönség. Akik a versenytéren helyet nem kapnak, a háztetőkről és a fák ágairól nézik csodálatos játékát. Mert csudálatosan játszik ez a francia leány, ebben az összes angol szakértők megegyeznek. Ez pedig igen nagy szó, hiszen a tenisznek Angliában valóságos kultusza van, és jó teniszjátékosért nem kell a szomszédba menniök. Százával akadnak ott teniszművésznők, de Lenglen kisasszonyt egyik sem múlja felül. Már azzal, hogy a pályára lép, feltűnést kelt. Nagyon szép lány, magas, szemei csillogók, a homloka domború, szőke haja vastag fonatokban koszorúzza fejét. Ahogy megmozdul, izmai feszülnek, s esztétikai élvezet egészséges és jól ápolt testének minden moccanását figyelemmel kísérni.”
1926-ban botrányt kavart, mert elfogadta azt az amerikai ajánlatot, amely eleve 50 ezer dollárt kínált neki 38 meccsért. (És további 50 ezret helyezett kilátásba a bevételekből.) A tengerentúli turné miatt többé nem játszhatott Wimbledonban, mert profivá vált, és fennen hangoztatta, hogy jól fizető portyája „menekülés az amatőr tenisz rabságából”.
Szökését még megelőzte 1926 februárjában az évszázad mérkőzése a nyolcszoros wimbledoni és hétszeres amerikai bajnok, az 1924-es párizsi olimpián – a beteg Lenglen kényszerű távollétében – olimpiai aranyérmes Helen Wills, valamint a francia bálvány között. A cannes-i találkozót így jellemezték:
A francia forradalom és a gettysburgi csata keresztezése.
A Riviérán négyszeres helyárakkal árulták a jegyeket, a Carlton Clubban így is telt ház – különböző források szerint minimum 3000, maximum 6000 néző – volt, sőt a szemközti villa üzletileg szenzitív tulajdonosa húsz frankért kínálta felső emeleti és padlástéri ablakait. (Az utóbbiakból csak székre felállva lehetett kilátni, de azok is elkeltek.) A szomszéd prímán keresett, Lenglen pedig remekül játszott, és 6:3, 8:6-ra nyert.
Majd 1926 októberében megkezdte amerikai túráját, amellyel kiiratkozott az amatőr teniszből. A Pesti Hírlap azonban felvetette: „Ha festő az ecsetjével, író a tollával keresheti meg a kenyerét, akkor miért ne szerezhetne Suzanne Lenglen pénzt a rakettel?”
Az Európa szimpátiáját elveszítő idol így beszélt tengerentúli körútjáról: „Eddig rendre olyan amatőr versenyeken vettem részt, amelyeket különböző vállalkozók rendeztek, és a nagy meccsnapok bevételei mindig azok zsebébe vándoroltak. Ez most megszűnik azzal, hogy október 16-án először megmérkőzöm az Egyesült Államokban százezer dolláros szerződésem alapján. Azt hiszem, az amerikai sportkörök nem lesznek irányomban olyan háládatlanok, mint az európaiak, akiknek pedig – mint ők mondták – annyi élvezetet szereztem a játékommal.”
Amerika után még vállalt egy brit turnét, aztán 1927-ben végképp visszavonult a versenyzéstől. Abban az esztendőben a Színházi Élet – Fadgyas Mária fordításában – hónapokat átölelő folytatásokban közölte a korábbi teniszjátékos, 1892-ben francia bajnok Claude Anet Lenglenről írt életrajzi könyvét.
A szédítő Suzanne nem volt még negyven, amikor – nyolcvanöt esztendeje, 1938. július 4-én – vészes vérszegénységben elhunyt.
A Roland Garros leghíresebb pályáinak egyike őrzi a nevét. Továbbá a teniszjáték, az egyenjogúság és a divat történelme.
Meg az az aranykönyv, amely csakis a géniuszoké.
